2017. november 29., szerda

33. szabály: Bármikor érhet meglepetés!

6 hónappal később

Ma van a koronázás napja, Santiago és én hivatalosan is országunk uralkodóivá válunk. Persze az elmúlt hat hónapban is mi uralkodtunk, de annyi volt a tennivaló, hogy nem volt idő a koronázásra. Na, meg az is közrejátszott a halasztásban, hogy minden ország uralkodóját meg kell hívni az ünnepségre és ezt nem akartuk azelőtt megtenni, hogy sikerült volna valamelyest megerősödni. Egyik király sem gondolhatja, hogy gyengék vagyunk, különben kapnának az alkalmon és háborút indítanának ellenünk.
Hónapok óta most először látom majd Kaysart, mivel az elmúlt időszakban ő is azon dolgozott, hogy az országa kilábaljon a bitorló okozta károkból. Már nagyon hiányzik, s bár levelezünk egymással az mégsem ugyan olyan, hiszen együtt nőttünk fel, életünk szinte minden napját együtt töltöttük, mióta ismerjük egymást. Tegnap érkezett a kastélyba, de sajnos még nem volt alkalmam találkozni vele a koronázással kapcsolatos teendőim miatt.
És itt lesz Aleksei is. A kapcsolatunk... nos, azt hiszem már egyikünk sem bízik a másikban. Utoljára négy hónappal ezelőtt láttam, a koronázásán. Én és a testvérem voltunk az egyetlenek, akik elfogadtuk a meghívást, a többi ország még mindig ódzkodik a mosciaiaktól. Persze legszívesebben mi sem mentünk volna, de nem engedhettük meg magunknak, hogy még jobban magunkra haragítsuk Alekseit, hiszen, ha úgy vesszük, miattunk halt meg a bátyja. Santiago, a képességének hála, rájött, hogy Nicolay hazudott, ő sosem volt kiválasztott, az apja csak rátetováltatta a jelet még csecsemő korában, mert nem tudta elviselni, hogy a fiát nem jelölték meg az istenek, hogy nem az ő vérvonala fog uralkodni, Aleksei pedig csak tíz évvel később született. Elég volt elterjesztenünk moscia állampolgárai között az igazságot és azonnal Nicolay fejét követelték. Nem is tartott sokáig, míg a nép kivégezte. Így szerencsére sikerült megszabadulni a zsarnok férjemtől, a kereskedelmi szerződés viszont létrejött a két ország között, így mi vagyunk az elsők, és egyelőre az egyetlenek is, akik kereskedelmi szövetségre léptek Mosciával. Igazából ez mind két országnak nagyon előnyös, nekik van elég élelmük, mi pedig aranyat kapunk cserébe, ami segít abban, hogy helyrehozhassuk az országot. Sajnos bőven nem elég, de több, mint amennyit más országoktól kapnánk.
Gondolataimból kopogás zaja rángat ki. Felállok az ablak melletti székről, ahol mindeddig ültem, s kinyitom az ajtót. Egy fiatal inas áll a küszöbömön, aki azonnal meghajol előttem, mikor meglát.
  - Felség, a bátyja látni kívánja önt, a trónteremben várja - mondja, majd mielőtt bármit is mondhatnék, eliszkol.
Kíváncsi vagyok, vajon mit akarhat. Két tippem van, az egyik, hogy már megint át akarja ismételtetni velem, hogy melyik ország uralkodójának, mi a képessége. Egy hónapja mást sem csinál, csak azt hajtogatja, milyen fontos, hogy észben tartsam adottságaikat. Persze egyet értek vele, hiszen jó tudni, hogy az anyánk öccse, aki Ulánia királya, például alakot tud váltani, ezért oda kell rá figyelnünk, hogy kinek-mit mondunk vagy, hogy Ankria királya láthatatlanná tud válni, így bármikor kihallgathat. De egy idő után, amikor már ezredjére kell felsorolnia az embernek ezeket az adatokat, kezd nagyon unalmassá válni. Az első vendég egy héttel ezelőtt érkezett a palotába, aki nem más, mint Dehia királya és királynéja. Azóta is minden alkalmat kihasználnak, hogy körbeszaglászhassanak, hátha megtudnak valamit, amit felhasználhatnak ellenünk. De azt nem tudják, hogy Santiago képességének hála, mi tudjuk mindenkiét, s így fel tudtunk készülni.
  - Miért hívattál? - kérdezem mihelyst belépek a trónterembe, amely már teljes pompájában díszeleg a koronázási szertartáshoz.
  - Megérkezett az utolsó vendég is, hamarosan bevezetik, hogy köszönthessük - mondja jelenték teljes pillantással kísérve. Négy hónappal ezelőtt sikerült elkerülnünk, hogy beszélnünk kelljen vele, de most nem volt kibúvó. Vettem egy mély lélegzetet, hogy megnyugtassam magam, belekaroltam a bátyámba, s vártuk, hogy elénk vezessék.
Percekkel később kitárul a kétszárnyú ajtó s megjelenik benne Aleksei és kísérete. Mindannyian mosciai öltözetben vannak, bőrből készült ruhában, derekukon emberi csontokból készült dísz. Régen azt gondoltam volna róluk, hogy barbárok, de most már tudom, hogy ők sem rosszabbak, mint a többiek, egyszerűen mások a szokásaik.
Ahogy egyre közelebb érnek, észreveszem, hogy Kiryl is a kíséretben van. Mikor meglátja, hogy őt nézem, kacsint egyet, mire elmosolyodom. Ő az egyetlen, akiben többé-kevésbé megbízom közülük. Na, ez nem azt jelenti, hogy rá mernék bízni bármi fontos információt, mindössze annyit jelent, hogy tartom vele a kapcsolatot és próbálunk újra barátok lenni.
Mikor elég közel érnek, a katonák meghajolnak előttünk, míg Aleksei kezet fog a bátyámmal, majd kezet csókol nekem.
  - Szépsége, mint mindig, lenyűgöző - mondja a szemembe nézve, mire kissé kellemetlenül kezdem érezni maga, s kirántom kezemet az övéből.
  - Üdvözlünk Madiviában, reméljük, zökkenőmentes utatok volt - kezdi Santiago a kötelező formaiságokkal.
  - Minden rendben ment, köszönöm a meghívást népem nevében is - érkezik a válasz. Furcsa őt ilyennek látni, sosem volt olyan ember, aki betartotta a formaiságokat, most viszont, hogy király lett tudta, hogy csak így van esélye arra, hogy a többi ország se vegye semmibe.
  - A szertartás pár órán belül kezdődik, addig is a szolgálók elkísérik önöket a lakosztályukba - bocsájtja el őket a bátyám.
  - A koronázás után szeretnék megvitatni egy igen fontos ügyet - mondja Aleksei még mielőtt a szolgálók megérkeznének.
  - Természetesen beszélni fogok róla önnel, de bármilyen fontos is, biztosan ráér holnap is - válaszol Santiago.
  - A királynő jelenlétére is szükség lesz - néz rám, majd elfordul, s elindul a szolgálók után, akik a lakrészéhez vezetik.
  - Szerinted mit akarhat? - kérdezem.
  - Fogalmam sincs, de bármi is az, nem hiszem, hogy tetszeni fog...

**
A koronázási szertartást Madivia főshaintje tartja, melyen részt vesz a nemesség és az összes uralkodó. A ceremónia során, a jelenlévők és az Istenek színe előtt, esküt teszünk arra, hogy szolgálni és védeni fogjuk a népünket és, hogy sem őket, sem egymást nem áruljuk el soha. A végén pedig mindkettőnk fejére felkerül a korona. Mindenki tapsolni kezd, de a saját nemeseinken kívül nem hiszem, hogy bárki is őszintén örömből tenné. Bár féltek a bitorlótól, hogy tőlük is elveszi az irányítást, de örültek, mikor Madivia kikerült a képből, hiszen a mészárlás előtt ez volt a legerősebb ország, gazdaságilag és politikailag egyaránt. Most, hogy visszakerültünk a trónra, mindenki tisztában van azzal, hogy hatalmi pozíciónk visszaállításán fogunk dolgozni és ennek egyáltalán nem örülnek.
Az ünnepségen hatalmas lakoma van, sokkal nagyobb, mint, amit megengedhetnénk magunknak, de muszáj ekkorának lennie, mert nem hagyhatjuk, hogy megsejtsék mennyire kiapasztotta kincstárunkat a bitorló. Kaysar megpróbálta visszaadni, de Arezou annyi pénzt elszórt, hogy nem sok maradt, amit visszaadhatott volna anélkül, hogy ne hozná nehéz helyzetbe saját népét. Így hát ma ugyan szórjuk a pénzt, de mihelyst elhagyja az udvart ez a sok hataloméhes vendég, kénytelenek leszünk lemondani jó néhány dologról annak érdekében, hogy minél alacsonyabbak legyenek a kiadásaink. Nem mintha olyan nehéz lenne, én kilenc évig parasztként éltem Santiago pedig egy cellában, el tudjuk viselni, hogy nem úgy élünk, mint a királyok.
Az este folyamán sokan felkérnek táncolni, jóval többen, mint azt szeretném, de nem utasíthatom őket vissza, nem kockáztathatom meg, hogy megsértsem őket. Egy idő után próbálom elhagyni a termet, de mindig elkapnak még azelőtt, hogy az ajtó közelébe érhetnék és kénytelen vagyok visszatérni a táncparkettre. 
  - Táncolnál velem? - a kérdésre majd kiugrom a bőrömből ijedtemben. Annyira az ajtóra koncentráltam és arra, hogy kijussak a teremből, hogy észre sem vettem, hogy a közelembe jött valaki.
  - Persze - válaszolom lemondóan. Eleve nem akartam tovább itt maradni, erre most sikerült pont annak a személynek megtalálnia, akit egész este igyekeztem elkerülni.
Kezemet fogva vezet a táncparkettre a többiek közé, majd megállít a közepén, s egyik kezét a derekamra helyezve, másikkal pedig az enyémet fogva táncolni kezd. Mindenhová nézek csak rá nem, de aztán, mikor észreveszem, hogy mindenki minket bámul úgy döntök, hogy még jobban járok, ha inkább őt figyelem. Így hát a tekintetemet az állára helyezem, mivel az van egy magasságban a szememmel.
  - Miért vagy ilyen feszült? - kérdezi értetlenül, mire homlokom ráncba szalad.
  - Hogy miért? Lássuk csak, biztosan nem azért, mert elárultál vagy, mert a férjem, aki a bátyád volt, nekem köszönhetően halt meg. Nem... ezek közül egyik sem feszélyez - nézek fel szemeibe.
  - Nos, igen, mind ketten tettünk dolgokat, amiket nem kellett volna, de azt hiszem itt az ideje, hogy fátylat borítsunk a múltra, annál is inkább, mivel holnap meg fogom kérni a kezed és te igent fogsz mondani - jelenti ki, mire megbotlom a saját lábamban.
  - Beleőrültél talán a gyászba? Milyen eszement gondolatvitel juttatott el oda, hogy én valaha igent mondanék a lánykérésedre? - kérdezem suttogva "kiabálva", miközben igyekszem újra felvenni a tánc ritmusát.
  - Gondolj csak bele, rajtam kívül két lehetőséged van. Az egyikük egy vénember, aki úgy tartja, hogy az asszony akkor jó, ha fél az urától. A másik pedig egy tizenhat éves ifjonc, akinek már így is három felesége van. És egyikük sem tud annyi aranyat ajánlani érted, ami elég lenne Madivia helyrehozatalához, ellenben velem - érvel maga mellett.
  - Elfelejted, hogy nem csak királyok közül választhatok férjet - mondom.
  - Mind a ketten tudjuk, hogy ez hazugság, ha azt akarod, hogy Madivia megint a legbefolyásosabb hatalommá váljon, akkor nem választhatsz egy egyszerű nemest férjedül, nem engedheted meg magadnak, hogy csökkenjen a tekintélyed - sajnos ebben igaza van.
  - Éppen ezért vagy te is rossz választás. Ha egy mosciaihoz mennék hozzá, a népszerűségem a tenger fenekét verné - világítok rá a gondolatmenetének hibájára.
  - Lehet, de a hadseregem által olyan félelmet ébresztenél a többi uralkodóban, hogy nem számít a tekintély - adja meg a kegyelemdöfést, s én tudom, hogy vesztettem. Ha a népem érdekeit nézem, akkor hozzá kell mennem.


Vége

Sziasztok! Az a helyzet, hogy most nem fér bele az életembe az írás, ezért abba kell hagynom. Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki akár csak egy részt is elolvasott! :)

2 megjegyzés:

  1. Ciao-ciao!
    Sajnálom, hogy ilyen döntésre jutottál, szeretem/tem olvadni az irományaidat, igazán tehetséges vagy. Ha esetleg számíthatok rá, hogy visszatérsz akkor mindenképp jelezz valahogy!
    Egyébként ez a rész is szuper lett! Valahogy éreztem, hogy Aleksei a királynőnkre pályázik!
    Köszi, hogy olvadhattalak! További sok sikert, remélem még visszatérsz!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszönöm a dicséretet!! ^^ Nyáron, ha esetleg lesz időm, akkor lehet, hogy folytatom.

      Törlés