2017. július 31., hétfő

25. szabály: Csak a bolondok nem félnek!

Egész testével hozzám simult és a falhoz szegezett, egyik kezével az enyéimet fogta le, míg a másikkal fejemet tartotta mozdulatlanul. Ez volt az első alkalom, hogy megijedtem tőle, s tudtam, bármit is akar tenni, nincs menekvés, erősebb volt nálam. Időm sem maradt, hogy végiggondoljam helyzetemet, mert már le is csapott.
Ajkait erőszakosan nyomta enyéimre, s én hiába ellenkeztem, nem tudtam lerázni magamról. Ajkaimat szorosan zártam össze, hogy még véletlenül se gondolja, hogy hagyni fogom magam vagy, hogy könnyű dolga lesz. Próbáltam megmozdítani a lábam, hogy ágyékon térdelhessem, de túlságosan hozzám volt simulva ahhoz, hogy meg bírjak mozdulni. Mindennel próbálkoztam, ami képességeimből tellett, de mindhiába. Ő pedig csak egyre inkább belelendült, mert immár nem ajkaimat csókolta, hanem nyakamat. Egyáltalán nem volt jó vagy izgató, csak undorító és fájdalmas. Erősen szívta meg és harapott érzékeny bőrömbe, s én tudtam, ennek nyoma maradt.
  - Szállj le rólam te... - sziszegtem, de befogta a számat.
  - Hallgasd! - Mondta mielőtt visszatért volna nyakamhoz. Aztán eszembe jutott, amit ijedtemben elfelejtettem: ki tudok szabadulni, hiszen van képességem. 
De még mielőtt használhattam volna, én is meghallottam a közeledő léptek zaját. Akkor végre megértettem, hogy Aleksei miért mondta azt amit, mielőtt rám vetette magát, ezért tettem, amit mondott.
  - Kérem, ne - könyörögtem sírós hangon - ne tegye ezt velem.
  - Ne kéresd magad szépségem, te is tudod, hogy akarod - hörögte miközben egyre lejjebb haladt a kulcscsontom felé, majd a nyakánál fogva tépett egyet ruhámon, amiből így éppen hogy csak nem látszottak ki melleim. Ezek után már egyáltalán nem volt nehéz rávennem magam, hogy hatalmas könnyeket ejtve zokogjak. Végül a léptek megálltak, a bitorló és testőrei alig egy méterre voltak tőlünk.
  - Mi folyik itt? - Kérdezte a hang, amely rémálmaimban már kilenc éve, a mai napig is kísért. Elég volt egy ilyen ártatlan kérdést is feltennie ahhoz, hogy remegjek, mint a nyárfalevél. Hiába a kiképzés, s az elmúlt évek, a közelében újra annak a rettegő tízéves kislánynak éreztem magam, akinek a szeme láttára mészárolta le családját.
  - Csak szórakozunk egy kicsit. - Fordult a bitorló felé egy kaján vigyorral az arcán. - Igaz szépségem? - Rántott magához a derekamnál fogva, mire egy sikkantás hagyta el ajkaimat.
A szívem a torkomban dobogott és levert a víz. Csak álltam ott földbegyökerezett lábakkal és próbáltam olyan kicsire összehúzni magam, amilyen kicsire csak bírtam. Tekintetemet a földre szegeztem, nem mertem szembenézni vele, féltem, hogy felismerne. Bár már eltelt kilenc év azóta, hogy látott és akkor is csak maximum két órát voltunk egy helységben, mégsem lehettem benne biztos, hogy nem ismeri fel rajtam apám vonásait.
Próbáltam ellenkezni Aleksei állításával, de csak tátogni tudtam, mint egy hal, egyetlen hangfoszlányt sem tudtam kierőltetni torkomon, és ettől még rosszabb lett az egész. Szégyelltem magam, amiért hagytam, hogy a félelem elhatalmasodjon felettem. Komolyan azt gondoltam, hogy legyőzhetem ezt a férfit és képes leszek uralkodni egy ország felett, ha már a szimpla látványától is inamba száll a bátorság? Nevetséges ez az egész, én magam is nevetséges vagyok, csak egy kislány, akinek túl nagy a szája, de cselekedni képtelen.
  - Nekem nem úgy tűnik. Ne érts félre, jómagam sem vetem meg a szórakozást és elismerem, egészen csinos a kicsike, de a szolgálók már enélkül is hullanak itt, mint a legyek. Ha szükséged van egy lányra, csak szólj és idehozatom neked a legszebbet, a város legjobb bordélyából, de a szolgálóimat hagyd békén, nem szeretném, ha munkaképtelenné tennéd nekem őket. - Kétség sem fér hozzá, barbárnak tartja Alekseit és mint ilyen, úgy gondolja, olyat tenne velem az ágyban, amibe akár bele is halhatok. Persze ezt már ő is tudta, ezért játszott rá ennyire a dologra. Hiszen mi másért éktelenkedne egy hatalmas - valószínűleg lila - harapásnyom a nyakamon? Arezou pedig - a nagy megmentő - úgy tesz, mintha a munkabírásom érdekelné, pedig köztudott, hogy sok szolgáján tett már erőszakot. Valószínűleg csak magának akar, egyáltalán nem érdekli, hogy utána tudok-e majd dolgozni vagy sem.
  - Nekem nem kell valami szajha, őt szemeltem ki magamnak - ellenkezett Aleksei.
  - A vendégem vagy ezért sok mindent megkaphatsz, de a szolgálókat hagyd békén. - Mondta ellentmondást nem tűrve a bitorló. - Leány, eredj vissza a dolgodra. - Parancsolta. Kellett pár másodperc mire eléggé összeszedtem magam és meg bírtam mozdulni, de mikor sikerült, már senki sem állíthatott volna meg, szinte szaladtam. - Mi pedig beszéljünk inkább a megáll... - Hallottam még, miközben elszeleltem onnan.
Miután befordultam a sarkon és már nem láthattak, tényleg futni kezdtem. Minél gyorsabban és minél messzebb akartam lenni tőlük.
Fogalmam sincs végül hogyan jutottam vissza a konyhába, egyszer csak ott voltam. Azt hiszem annyira sokkos állapotban voltam, hogy a visszaút teljesen kiesett emlékezetemből.
  - Hol voltál? Már legalább egy órája vissza kellett volna érned a királynő szobájától! - Ripakodott rám a konyhai személyzet főnöke. - Ha még egyszer munkakerülésen kaplak megbotoztatlak, akkor aztán majd megnézheted magad - fenyegetett. De én mindebből csak annyit fogtam fel, hogy valószínűleg sokat bolyonghattam a kastélyban, mielőtt visszaértem. Mikor felnéztem, tekintetem találkozott Kirylével, s nem bírtam tovább, szemeim könnybe lábadtak. - Na, nehogy elkezdj itt sírni nekem, inkább eredj mosogatni  - mondta még mindig dühöngve.
Cérna vékony, sírós hangon még bocsánatot kértem az asszonytól, majd mentem a dolgomra. Egy másik lány már elkezdett egyedül mosogatni, de annyi mosatlan volt, hogy még kettőnknek is túl soknak tűnt. A monoton munka egy kicsit segített, hogy elterelje a gondolataimat, de ettől még nem lettem jó. Ezt valószínűleg Kiryl is láthatta rajtam, mert nem sokkal később leváltotta a lányt és mosogatni kezdett mellettem.
  - Mi történt? Ki csinálta ezt a nyakaddal? - Kérdezte, mire összerezzentem. Igyekeztem eltakarni a harapásnyomot és a ruhámon is sikerült javítanom valamelyest, de úgy néz ki, nem eléggé. Persze a többieket egyáltalán nem érdekeltem, így nem meglepő, hogy ők nem vették észre.
  - Aleksei - suttogtam, miután körülnéztem, hogy hallja-e valaki, amit beszélünk.
  - Hogy mi? - Kérdezte teljesen megdöbbenve, a szemei majd kiugrottak a helyükről.
  - Sikerült találkoznom vele, beszéltünk, aztán meghallotta, hogy jön valaki ezért... - Megakadtam, inkább úgy döntöttem nem részletezem a történteket. - Még szerencse, hogy meghallotta, mert Arezou volt. Ha nem veszi észre, már halottak lennénk és a tervünknek befellegzett volna. - Mondtam hadarva, nem akartam időt hagyni neki, hogy megkérdezhesse, mi történt pontosan. Szégyelltem volna elmondani, hogy rettegtem a bitorlótól. De persze nem rejthettem el előle félelmemet, mikor megfogta a víz alatt remegő kezem. Ez után már képtelen voltam a szemébe nézni.
  - Belle, nem szégyen, ha félsz. Most találkoztál vele először azóta, hogy megölte a családod és csaknem téged is. Ráadásul már két országot is meghódított és bármilyen kis ellenállást is véresen megtorol. Csak egy bolond nem félne tőle, még engem is kiráz tőle a hideg. - Suttogta a kezemet szorítva. Bár még mindig gyávának éreztem magam, de már kevésbé gyűlöltem magam emiatt.


Következő rész: 08.14.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése