2017. március 5., vasárnap

18. szabály: A "mesék" valóra válhatnak!

Feltekintek az égre, ami a fák lombjai miatt csak egyszer-egyszer villan meg szemeim előtt, és tudom, hogy nincs menekvés. A nap már lemenőben van, esélyünk sincs elhagyni az erdőt azelőtt, hogy teljesen besötétedne, ahhoz már túlságosan mélyen vagyunk a rengetegben. Egyelőre még biztonságban vagyunk, de alig több, mint egy óra múlva a lélekfalók útra kelnek, és mi leszünk a vacsora.
Nem sokat lehet tudni ezekről a lényekről, csak a legendákban található róluk némi információ és azok közül sem lehet tudni, hogy mi igaz, s mi nem. Egy mítosz szerint Basit erdejében található a túlvilág kapuja. A kapun csak is a holtak léphetnek át, de a monda szerint volt egy férfi, aki át akart menni a kapun, hogy a túlvilágra mehessen halott kedveséért. Egész hadsereget gyűjtött maga mellé a megváltás ígéretével. Évekig kutattak az erdőben a bejárat után, s végül sikerrel jártak, de mikor átléptek rajta szörnyű kínok között változtak át valami mássá, lélekfalóvá. Basit ezt szabta büntetésül számukra. A lelkük örökre elveszett, sosem lelhet nyugalomra, s sóvárgásuk odaveszett lelkük iránt arra készteti őket, hogy elvegyék másokét. Az egyetlen dolog, ami megvédhet tőlük az Basit szent állatának csontja, ezért hordanak Arezou katonái csontból készült medált a nyakukban. Amikor a lélekfalók eljönnek értünk, ők sértetlenül fogják túlélni az ütközetet. A legenda arról sajnos nem szól, hogy hogyan lehet megölni egy ilyen lényt, nem tesz említést semmilyen gyenge pontról. Gyanítom ez azért lehet így, mert még senkinek sem sikerült legyőznie egyetlen lélekfalót sem.
Nincs vesztegetni való időnk, ezért igyekszem minél gyorsabban, de lehetőleg feltűnésmentesen Aleksei mellé irányítani hátasom. Mikor mellé érek érdeklődve tekint rám és látom rajta, tudja, valami baj van. 
   - Csapdába csaltak - mondom a lehető leghalkabban, de mikor a tehriai katonákra nézek megnyugszom, hogy senki sem figyel minket, el vannak foglalva saját beszélgetéseikkel, teljes biztonságuk tudatában. - Hallottál már Basit erdejéről?
   - Igen, ott van a túlvilág kapuja, mi van vele? - Kérdezi értetlenül.
   - Na, és mit tudsz a lélekfalókról? - Erre ismét csak egy értetlenkedő tekintetet kapok válaszként. Chakwainára, hát Mosciában nem alapvető a mítoszok ismerete? Legalább azoké, amiknek bizonyítottan van valóságalapjuk? - Ezek a lények kiszívják az ember testéből a lelkét. Mikor besötétedik értünk fognak jönni és nem lesz menekvés. Senki sem tudja, hogyan lehet legyőzni őket, egyedül a tehriaiak nyakában lógó medál védhet meg, de kevesebb van, mint ami nekünk elég lenne. - Úgy néz rám, mintha arra várna, hogy azt mondom "csak vicceltem", de sajnos nem ez a helyzet, s mikor felfogja, hogy komolyan beszélek, azonnal hahotázni kezd. 
   - Ezt abban a mesekönyvben olvastad, amit magaddal hordasz? - Kérdezi gúnyosan. Haragudhatnék, amiért a dolgaim között turkált, ugyanis sosem mutattam meg neki a könyvem, de most nincs erre időnk.
   - Az nem mesekönyv, hanem mítoszok vannak benne és jobb lenne ha hallgatnál rám, amennyiben meg akarod érni a holnapot - mondom idegesen, amiért nem hisz nekem.
   - Persze-persze. Hagyj az ostobaságaiddal, nagyobb gondunk is van most a képzelgéseidnél. Valami nagyon nincs rendben ezzel az erdővel, túl nagy a csend. - Az istenekre esküszöm, én megütöm!
   - Erről beszélek, ez nem holmi mese, ez a valóság és, ha nem vagy hajlandó tudomásul venni, akkor nagyon hamar a túlvilágon kötsz ki! - Sziszegem, még mindig ügyelve rá, hogy ne hallják meg miről beszélünk.
   - Jól van, azért nem kell leharapni a fejem - erre csak egy lesújtó pillantást kap tőlem. - Tegyük fel, hogy hiszek neked, mit mondtál, mivel védhetnénk meg magunkat?
   - Az amulettel, amit a tehriaiak viselnek. Akinek nem jut az jobban teszi, ha olyan búvóhelyet keres, ahol nem találnak rá azok a szörnyszülöttek. - Válaszolom miközben tekintetemmel lehetséges búvóhelyek után kutatok. Nem igazán látok semmi megfelelőt. Az aljnövényzet a fényhiány miatt nagyon gyér, a fák ágai pedig túl magasan kezdődnek ahhoz, hogy fel lehessen rájuk mászni, nekem legalább is biztosan. 
   - Hát akkor szerezzük meg azokat az amuletteket - most, hogy elhatározta magát, nem is habozik a végrehajtással. Néhány számomra felfoghatatlan kézjellel elmutogat valamit az embereinek, mire azok azonnal végre is hajtják a parancsot.
Másodpercek műve az egész. Az egyik pillanatban még minden békés, a következőben pedig sorra hullanak a tehriaiak. Átvágott torokkal, holtan zuhannak le lovaikról, én pedig csak kapkodom a tekintetem, hogy fel tudjam fogni, mi is zajlik körülöttem.

**
Sajnos gyorsan leszáll az éj, én pedig amulett nélkül vagyok kénytelen szembenézni a ránk váró veszedelemmel. Aleksei nem volt hajlandó nekem adni egy védelmet nyújtó nyakláncot sem, s ő sem vett fel mondván, hogy mi képességeink miatt előnyösebb helyzetben vagyunk, mint a többiek. Így hát kiválasztotta tíz katonáját - fogalmam sincs mi alapján - és nekik adta a talizmánokat. Mi pedig tizenketten, akik védelem nélkül maradtunk, igyekszünk lélekben felkészülni a halálra. Mivel búvóhelyet nem sikerült találnunk, marad a harc. Valahogyan biztosan meg lehet ölni ezeket a lényeket, hiszen nem istenek, -így azért némi reményünk maradt a túlélésre, - csak meg kell találnunk a gyenge pontjukat.  
Mikor végül eljő a teljes sötétség, körbe állva, egymásnak háttal várjuk az ellenfelet, így minden irányból fedezhetjük egymást. Síri csend uralkodik az erdőben, még a lélegzetvételünk hangját sem lehet hallani. Mivel a fák levelei között nem jut át a hold fénye, szinte vaksötét van, s éppen csak ellátunk a hozzánk legközelebb álló fákig. Egész testemben megfeszülve, szemeimet kimeresztve bámulok a sötétségbe, hátha észreveszek valami mozgást, de semmi. Abban reménykedem, hogy ez jó jel és nem csak a sötét miatt nem veszek észre semmit. Aztán egyszer csak , mintha a tekintetem peremén megmozdulna a sötétség. Oda összpontosítok, s látom, hogy egyre csak közeledik. Elkezdődött a vadászat.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése