2017. november 29., szerda

33. szabály: Bármikor érhet meglepetés!

6 hónappal később

Ma van a koronázás napja, Santiago és én hivatalosan is országunk uralkodóivá válunk. Persze az elmúlt hat hónapban is mi uralkodtunk, de annyi volt a tennivaló, hogy nem volt idő a koronázásra. Na, meg az is közrejátszott a halasztásban, hogy minden ország uralkodóját meg kell hívni az ünnepségre és ezt nem akartuk azelőtt megtenni, hogy sikerült volna valamelyest megerősödni. Egyik király sem gondolhatja, hogy gyengék vagyunk, különben kapnának az alkalmon és háborút indítanának ellenünk.
Hónapok óta most először látom majd Kaysart, mivel az elmúlt időszakban ő is azon dolgozott, hogy az országa kilábaljon a bitorló okozta károkból. Már nagyon hiányzik, s bár levelezünk egymással az mégsem ugyan olyan, hiszen együtt nőttünk fel, életünk szinte minden napját együtt töltöttük, mióta ismerjük egymást. Tegnap érkezett a kastélyba, de sajnos még nem volt alkalmam találkozni vele a koronázással kapcsolatos teendőim miatt.
És itt lesz Aleksei is. A kapcsolatunk... nos, azt hiszem már egyikünk sem bízik a másikban. Utoljára négy hónappal ezelőtt láttam, a koronázásán. Én és a testvérem voltunk az egyetlenek, akik elfogadtuk a meghívást, a többi ország még mindig ódzkodik a mosciaiaktól. Persze legszívesebben mi sem mentünk volna, de nem engedhettük meg magunknak, hogy még jobban magunkra haragítsuk Alekseit, hiszen, ha úgy vesszük, miattunk halt meg a bátyja. Santiago, a képességének hála, rájött, hogy Nicolay hazudott, ő sosem volt kiválasztott, az apja csak rátetováltatta a jelet még csecsemő korában, mert nem tudta elviselni, hogy a fiát nem jelölték meg az istenek, hogy nem az ő vérvonala fog uralkodni, Aleksei pedig csak tíz évvel később született. Elég volt elterjesztenünk moscia állampolgárai között az igazságot és azonnal Nicolay fejét követelték. Nem is tartott sokáig, míg a nép kivégezte. Így szerencsére sikerült megszabadulni a zsarnok férjemtől, a kereskedelmi szerződés viszont létrejött a két ország között, így mi vagyunk az elsők, és egyelőre az egyetlenek is, akik kereskedelmi szövetségre léptek Mosciával. Igazából ez mind két országnak nagyon előnyös, nekik van elég élelmük, mi pedig aranyat kapunk cserébe, ami segít abban, hogy helyrehozhassuk az országot. Sajnos bőven nem elég, de több, mint amennyit más országoktól kapnánk.
Gondolataimból kopogás zaja rángat ki. Felállok az ablak melletti székről, ahol mindeddig ültem, s kinyitom az ajtót. Egy fiatal inas áll a küszöbömön, aki azonnal meghajol előttem, mikor meglát.
  - Felség, a bátyja látni kívánja önt, a trónteremben várja - mondja, majd mielőtt bármit is mondhatnék, eliszkol.
Kíváncsi vagyok, vajon mit akarhat. Két tippem van, az egyik, hogy már megint át akarja ismételtetni velem, hogy melyik ország uralkodójának, mi a képessége. Egy hónapja mást sem csinál, csak azt hajtogatja, milyen fontos, hogy észben tartsam adottságaikat. Persze egyet értek vele, hiszen jó tudni, hogy az anyánk öccse, aki Ulánia királya, például alakot tud váltani, ezért oda kell rá figyelnünk, hogy kinek-mit mondunk vagy, hogy Ankria királya láthatatlanná tud válni, így bármikor kihallgathat. De egy idő után, amikor már ezredjére kell felsorolnia az embernek ezeket az adatokat, kezd nagyon unalmassá válni. Az első vendég egy héttel ezelőtt érkezett a palotába, aki nem más, mint Dehia királya és királynéja. Azóta is minden alkalmat kihasználnak, hogy körbeszaglászhassanak, hátha megtudnak valamit, amit felhasználhatnak ellenünk. De azt nem tudják, hogy Santiago képességének hála, mi tudjuk mindenkiét, s így fel tudtunk készülni.
  - Miért hívattál? - kérdezem mihelyst belépek a trónterembe, amely már teljes pompájában díszeleg a koronázási szertartáshoz.
  - Megérkezett az utolsó vendég is, hamarosan bevezetik, hogy köszönthessük - mondja jelenték teljes pillantással kísérve. Négy hónappal ezelőtt sikerült elkerülnünk, hogy beszélnünk kelljen vele, de most nem volt kibúvó. Vettem egy mély lélegzetet, hogy megnyugtassam magam, belekaroltam a bátyámba, s vártuk, hogy elénk vezessék.
Percekkel később kitárul a kétszárnyú ajtó s megjelenik benne Aleksei és kísérete. Mindannyian mosciai öltözetben vannak, bőrből készült ruhában, derekukon emberi csontokból készült dísz. Régen azt gondoltam volna róluk, hogy barbárok, de most már tudom, hogy ők sem rosszabbak, mint a többiek, egyszerűen mások a szokásaik.
Ahogy egyre közelebb érnek, észreveszem, hogy Kiryl is a kíséretben van. Mikor meglátja, hogy őt nézem, kacsint egyet, mire elmosolyodom. Ő az egyetlen, akiben többé-kevésbé megbízom közülük. Na, ez nem azt jelenti, hogy rá mernék bízni bármi fontos információt, mindössze annyit jelent, hogy tartom vele a kapcsolatot és próbálunk újra barátok lenni.
Mikor elég közel érnek, a katonák meghajolnak előttünk, míg Aleksei kezet fog a bátyámmal, majd kezet csókol nekem.
  - Szépsége, mint mindig, lenyűgöző - mondja a szemembe nézve, mire kissé kellemetlenül kezdem érezni maga, s kirántom kezemet az övéből.
  - Üdvözlünk Madiviában, reméljük, zökkenőmentes utatok volt - kezdi Santiago a kötelező formaiságokkal.
  - Minden rendben ment, köszönöm a meghívást népem nevében is - érkezik a válasz. Furcsa őt ilyennek látni, sosem volt olyan ember, aki betartotta a formaiságokat, most viszont, hogy király lett tudta, hogy csak így van esélye arra, hogy a többi ország se vegye semmibe.
  - A szertartás pár órán belül kezdődik, addig is a szolgálók elkísérik önöket a lakosztályukba - bocsájtja el őket a bátyám.
  - A koronázás után szeretnék megvitatni egy igen fontos ügyet - mondja Aleksei még mielőtt a szolgálók megérkeznének.
  - Természetesen beszélni fogok róla önnel, de bármilyen fontos is, biztosan ráér holnap is - válaszol Santiago.
  - A királynő jelenlétére is szükség lesz - néz rám, majd elfordul, s elindul a szolgálók után, akik a lakrészéhez vezetik.
  - Szerinted mit akarhat? - kérdezem.
  - Fogalmam sincs, de bármi is az, nem hiszem, hogy tetszeni fog...

**
A koronázási szertartást Madivia főshaintje tartja, melyen részt vesz a nemesség és az összes uralkodó. A ceremónia során, a jelenlévők és az Istenek színe előtt, esküt teszünk arra, hogy szolgálni és védeni fogjuk a népünket és, hogy sem őket, sem egymást nem áruljuk el soha. A végén pedig mindkettőnk fejére felkerül a korona. Mindenki tapsolni kezd, de a saját nemeseinken kívül nem hiszem, hogy bárki is őszintén örömből tenné. Bár féltek a bitorlótól, hogy tőlük is elveszi az irányítást, de örültek, mikor Madivia kikerült a képből, hiszen a mészárlás előtt ez volt a legerősebb ország, gazdaságilag és politikailag egyaránt. Most, hogy visszakerültünk a trónra, mindenki tisztában van azzal, hogy hatalmi pozíciónk visszaállításán fogunk dolgozni és ennek egyáltalán nem örülnek.
Az ünnepségen hatalmas lakoma van, sokkal nagyobb, mint, amit megengedhetnénk magunknak, de muszáj ekkorának lennie, mert nem hagyhatjuk, hogy megsejtsék mennyire kiapasztotta kincstárunkat a bitorló. Kaysar megpróbálta visszaadni, de Arezou annyi pénzt elszórt, hogy nem sok maradt, amit visszaadhatott volna anélkül, hogy ne hozná nehéz helyzetbe saját népét. Így hát ma ugyan szórjuk a pénzt, de mihelyst elhagyja az udvart ez a sok hataloméhes vendég, kénytelenek leszünk lemondani jó néhány dologról annak érdekében, hogy minél alacsonyabbak legyenek a kiadásaink. Nem mintha olyan nehéz lenne, én kilenc évig parasztként éltem Santiago pedig egy cellában, el tudjuk viselni, hogy nem úgy élünk, mint a királyok.
Az este folyamán sokan felkérnek táncolni, jóval többen, mint azt szeretném, de nem utasíthatom őket vissza, nem kockáztathatom meg, hogy megsértsem őket. Egy idő után próbálom elhagyni a termet, de mindig elkapnak még azelőtt, hogy az ajtó közelébe érhetnék és kénytelen vagyok visszatérni a táncparkettre. 
  - Táncolnál velem? - a kérdésre majd kiugrom a bőrömből ijedtemben. Annyira az ajtóra koncentráltam és arra, hogy kijussak a teremből, hogy észre sem vettem, hogy a közelembe jött valaki.
  - Persze - válaszolom lemondóan. Eleve nem akartam tovább itt maradni, erre most sikerült pont annak a személynek megtalálnia, akit egész este igyekeztem elkerülni.
Kezemet fogva vezet a táncparkettre a többiek közé, majd megállít a közepén, s egyik kezét a derekamra helyezve, másikkal pedig az enyémet fogva táncolni kezd. Mindenhová nézek csak rá nem, de aztán, mikor észreveszem, hogy mindenki minket bámul úgy döntök, hogy még jobban járok, ha inkább őt figyelem. Így hát a tekintetemet az állára helyezem, mivel az van egy magasságban a szememmel.
  - Miért vagy ilyen feszült? - kérdezi értetlenül, mire homlokom ráncba szalad.
  - Hogy miért? Lássuk csak, biztosan nem azért, mert elárultál vagy, mert a férjem, aki a bátyád volt, nekem köszönhetően halt meg. Nem... ezek közül egyik sem feszélyez - nézek fel szemeibe.
  - Nos, igen, mind ketten tettünk dolgokat, amiket nem kellett volna, de azt hiszem itt az ideje, hogy fátylat borítsunk a múltra, annál is inkább, mivel holnap meg fogom kérni a kezed és te igent fogsz mondani - jelenti ki, mire megbotlom a saját lábamban.
  - Beleőrültél talán a gyászba? Milyen eszement gondolatvitel juttatott el oda, hogy én valaha igent mondanék a lánykérésedre? - kérdezem suttogva "kiabálva", miközben igyekszem újra felvenni a tánc ritmusát.
  - Gondolj csak bele, rajtam kívül két lehetőséged van. Az egyikük egy vénember, aki úgy tartja, hogy az asszony akkor jó, ha fél az urától. A másik pedig egy tizenhat éves ifjonc, akinek már így is három felesége van. És egyikük sem tud annyi aranyat ajánlani érted, ami elég lenne Madivia helyrehozatalához, ellenben velem - érvel maga mellett.
  - Elfelejted, hogy nem csak királyok közül választhatok férjet - mondom.
  - Mind a ketten tudjuk, hogy ez hazugság, ha azt akarod, hogy Madivia megint a legbefolyásosabb hatalommá váljon, akkor nem választhatsz egy egyszerű nemest férjedül, nem engedheted meg magadnak, hogy csökkenjen a tekintélyed - sajnos ebben igaza van.
  - Éppen ezért vagy te is rossz választás. Ha egy mosciaihoz mennék hozzá, a népszerűségem a tenger fenekét verné - világítok rá a gondolatmenetének hibájára.
  - Lehet, de a hadseregem által olyan félelmet ébresztenél a többi uralkodóban, hogy nem számít a tekintély - adja meg a kegyelemdöfést, s én tudom, hogy vesztettem. Ha a népem érdekeit nézem, akkor hozzá kell mennem.


Vége

Sziasztok! Az a helyzet, hogy most nem fér bele az életembe az írás, ezért abba kell hagynom. Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki akár csak egy részt is elolvasott! :)

2017. november 18., szombat

32. szabály: Nem lehetsz mindig rendíthetetlen!

Csak álltam ott, mint egy szobor és néztem a vértől csöpögő kezem, s a benne tartott szívet, ami dobbant még egy utolsót, majd örökre mozdulatlanná dermedt. El akartam engedni, de nem ment, a kezem egyszerűen nem engedelmeskedett akaratomnak. Megöltem a nővéremet, kitéptem a szívét. Testvérgyilkos lettem. Sok mindenen mentem keresztül az elnyomás évei alatt, különösen az elmúlt pár hónapban, de ez már nekem is túl sok volt. Sosem akartam gyilkolni, csak azt akartam, hogy a népemnek ne kelljen tovább szenvednie, de nem gondoltam, hogy ilyen magas árat kell érte fizetnem. Ha ezt már az elején tudtam volna, talán bele sem kezdek ebbe az egészbe.
  - El, nézz rám - mondta Santiago miközben megfogta vállaimat és maga felé fordított. - Gyerünk, rám figyelj! - rázott meg erősen, mire végre el tudtam szakítani tekintetem a kezemről. - Azt tetted, amit tenned kellett. Hagyta, hogy lemészárolják a családunkat aztán bezárt és évekig kínoztatott engem, míg hagyta a népünket szenvedni - miközben beszélt, megragadta kezemet és megfordította, hogy kiessen kezemből a nővérem szíve. - Ha életben hagytad volna, akkor továbbra is azon dolgozna, hogy magához ragadja a hatalmat - mondta, mire bólintottam. 
"Csak azt tettem, amit kellett. Nem volt más megoldás" mondogattam magamban, s egészen addig ismételgettem, míg el nem kezdtem hinni benne, legalább egy egészen kicsit.
  - Belle, jól vagy? Aggódtam érted. Mikor megláttalak a cellában tudtam, hogy nem maradt több időnk, azonnal cselekednünk kellett - szólalt meg Aleksei. Ez aztán kirángatott gondolataim közül.
  - Aggódtál értem... na, ne nevettess! - fordultam felé dühödten. - Nem inkább amiatt aggódtál, hogy elmondom a bitrolónak, hogy két oldalra játszol? - el sem akartam hinni, hogy volt bőr a képén azt hazudni, hogy értem aggódott.
  - Miről beszélsz? - kérdezte bizonytalanul.
  - A bátyád kis tervéről, hogy megölettek Arezouval, majd vele is végeztek és így egyszerre két országot is szerezhettek. Talán tagadni akarod, hogy a testvéred megparancsolta, adj ki a bitorlónak? - kíváncsian vártam válaszát, érdekelt, hogy a szemembe hazudik-e vagy van gerince elmondani az igazságot.
  - Nem, nem tagadom. Nicolay valóban meg akar szabadulni tőled és én engedelmeskedni akartam  a parancsának, de aztán megismertelek. Barátok lettünk és rájöttem, hogy sokkal jobb az embereknek, ha a bátyám terve nem sikerül és te leszel a királynőjük. - az ostoba szívem azt akarta, hogy igaz legyen, amit mond, de az eszem tudta, hogy hazugság. - Hinned kell nekem! A Basit erdejében történtek után egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy engedelmeskedjem a parancsnak.
  - Hinni akarok neked, de ismerem annyira a bátyádat, hogy tudjam, ha ellenszegülsz a parancsának, kivégeztet. Abban pedig biztos vagyok, hogy egy idegenért sosem tennéd kockára az életed - közelebb akart lépni hozzám, de Santiago maga mögé rántott, s kardot szegezett hozzá.
  - Még egy lépés és elvágom a torkod - mondta, mire a többiek is kardot rántottak, s nekünk szegezték azokat.
  - Kardokat leengedni! - parancsolt rá katonáira Aleksei, mire azonnal engedelmeskedtek. Ha ezzel akart meggyőzni arról, hogy megbízhatom benne, akkor csúfos vereséget szenvedett.

**
Az emberek nagy része örömmel fogadta Arezou halálának hírét, csak kevesen voltak azok, akik megpróbáltak megölni és magukhoz ragadni a hatalmat, ha már végre lehetőségük nyílt rá. Az ilyen embereket börtönbe vetettük, nem akartunk és nem is volt jogunk ítélkezni felettük, hiszen egyikünk sem volt tehriai. Meg kellett várnunk, hogy Kay megérkezzen a sereggel, s ő döntsön saját népének sorsáról.
Miközben vártunk, szüntelen azon gondolkoztam, hogyan bújhatnék ki a Nicolayjal kötött egyezség alól. Nem mehettem vissza Mosciába, több okból sem. Először is Santiagonak és a népemnek otthon volt rám szüksége, másodszor pedig a halál várt rám Nicolay oldalán. Ugyan most, hogy már tudjuk, hogy a bátyám életben van, nem tudná olyan könnyen megszerezni Madivia trónját, de nem olyannak ismertem meg, aki könnyen feladná. Ha nem találok ki valamit hamarosan és megyek vissza, akkor utánam jöhet a seregével és akkor senki sem tarthatja vissza, hogy leigázza védtelen népemet.
  - Ki fogunk találni valami megoldást! - mondta Santiago minden alkalommal, mikor látta rajtam, hogy elborít a kétségbeesés.

**
Három nappal később végül megérkezett a sereg, élén Kaysarral. Mihelyst leszállt a lováról, én már a nyakába is ugrottam. Hihetetlenül hiányzott és elmondani sem tudom mennyire aggódtam érte az elmúlt hónapokban, míg távol voltunk egymástól.
  - Belle, jól vagy? Úgy aggódtam, semmit sem tudtunk az itteni helyzetről. - szorított magához erősen. - Apa elmondta, hogy nem bízhatunk a mosciaiakban, majd eljött, hogy figyelmeztessen, de azóta semmit sem tudunk az  itteni helyzetről.  - végül eltolt magától és végig nézett rajtam, hogy tudja, nincsen rajtam sérülés. - Viszonylag gyorsan véget ért a csata, mikor a bitorló katonái megtudták, hogy ki vagyok. A legtöbben mellém álltak így hamar útnak indulhattunk. Ha jól gondolom nektek is sikerült legyőzni Arezout, különben nem volnál itt. Apám hol van? - kérdezte miközben tekintetével kereste. Ekkor örömömnek már nyoma sem volt. Nem tudta még, hogy Diego bácsi halott és nekem kellett elmondanom. Ő aztán tényleg az apjaként szerette, hiszen szinte egész életében a bácsikám nevelte, s most úgy halt meg, hogy még elköszönni sem tudott tőle.
  - Kay... én nem is tudom, hogy mondjam el, de... Diego bácsi meghalt - mondtam ki végül, jobb gyorsan túlesni az ilyesmin, különben megfutamodtam volna és mástól kellett volna megtudnia.
  - Tessék? - kérdezte kábán.
  - Amedia megölte - folyt végig egy könnycsepp az arcomon. - Az egész az én hibám. Egyetlen kétely nélkül megbíztam benne, csak azért, mert a nővérem volt, Diego pedig bízott bennem, ezért nem figyeltünk rá eléggé és... Sajnálom!
  - A nővéred volt... tehát már halott? - kérdezte érzelemmentes hangon.
  - Igen, kitéptem a szívét - vallottam be szégyenkezve.
  - Helyes - mondta, majd otthagyott.

Kay órákra eltűnt. Megértettem, hogy egyedül szeretett volna maradni, de aggódtam érte. Szerettem volna mellette lenni és segíteni feldolgozni a történteket, de így nem tehettem semmit. Csak ültem a szobában, melyben már három napja laktam, s vártam, hátha felbukkan. De nem jött. Helyette a bátyám rontott be az ajtón kopogás nélkül.
  - Megvan, elkaptuk! - mondta izgatottan.
  - Mi van meg? Nem értelek - úgy éreztem magam, mint egy visszamaradott, de nem tudtam, mire gondol Santiago.
  - Hát Nicolay - jelentette ki olyan hangon, ami azt sugallta, hogy tudnom kellett volna, hogy miről beszél. - Tudom, hogyan oldjuk meg a problémát. Nem fogsz visszamenni Mosciába!

2017. november 2., csütörtök

31. szabály: Még az uralkodók is hibáznak!

A kivégzés ideje gyorsabban eljött, mint gondoltam. Rengeteg katona érkezett értem és Santiagoért, hogy elkísérjenek utolsó utunkra, mely halálunk színterére vezetett. Egyikünk sem ellenkezett, ennyi ember ellen értelmetlen lett volna küzdeni, Amedia és a bitorló ezúttal biztosra ment a halálunkat illetően, ha már kilnec évvel ezelőtt nem jött össze nekik.
A folyosók, melyeken végigvezettek, teljesen néptelenek voltak. Bevallom ezt nem értettem, a helyükben azt akartam volna, hogy mindenki lássa, hogy mindenki tudja, én győztem és ez ellen senki nem tehet semmit.
Utunk egészen rövid ideig tartott. Hamar kiértünk az udvar azon részére, ahol a kivégzéseket szokták végrehajtani. A tér közepén egy pódium állt, s rajta már várt ránk a hóhérunk egy pallossal a kezében. Nem messze az emelvénytől állt a nővérem és Arezou, Aleksei és társai körében. Rajtuk kívül mindössze két tucat katona volt az udvaron, hogy vigyázzák a bitorló életét. Ismét csak meglepődtem a közönség hiányán, de nem volt időm tovább gondolkodni ezen, mert hezitálás nélkül a tribünre vezettek minket, s szembe állítottak a többiekkel. Amedia izgatottan nézett ránk, alig várta, hogy kivégezzenek végre, mintha nem is a testvérei lettünk volna, hanem csak valami jelentéktelen bűnözők, míg a bitorló tekintetében csak elégedettség és megnyugvás tükröződött. Aleksei pedig ismét csak kifejezéstelen arccal nézett rám, ami lassan már szokásává vált.
Tekintetem a hóhérunkra siklott, aki szintén engem figyelt. Az arcát csuklya takarta, így nem láthattuk, de mikor a szemébe néztem egy ismerős kék szempár meredt vissza rám. Felismertem őt és nem akartam elhinni, amit láttam. Azt hittem az árulásnál rosszabbat nem tehetett, de tévedtem, mert az, hogy ő volt a hóhér, még az árulásnál is rosszabb volt. De még mielőtt bármit is mondhattam volna, megszólalt.
  - Ki fogunk szabadítani - mondta olyan halkan, hogy csak mi hallhattuk, akik fent voltak a pódiumon. Nem tudtam, hogy jó ötlet-e megbíznom benne, hiszen egyszer már elárultak, de mivel nem volt más választásunk Santiagoval, maximum egyedül küzdeni, úgy döntöttem, ha meg nem is bízom bennük újra, de adok nekik egy esélyt, s ha mégis elárulnának, majd akkor foglalkozom a dologgal, amikor eljön az ideje. Így hát bólintottam megértésem jeléül, s még magabiztosabban néztem farkasszemet a bitorlóval.
  - Utolsó szavak mielőtt a fejeteket kitűznénk egy karóra? - kérdezte Arezou önhitten.
  - Hibáztál, mikor alábecsültél minket, s éppen ezért fogsz most meghalni - mondtam mosolyogva, majd egy egyszerű mozdulattal levetettem magamról béklyóimat, a képességemnek köszönhetően még csak meg sem kellett hozzá erőltetnem magam. Már csak az ijedt arckifejezésért az arcukon is érdemes volt megtennem, azt hiszem még soha semmit nem élveztem ennyire.
Ez után a dolgok felgyorsultak, Kiryl adott egy tőrt, majd kiszabadította a bátyámat, az őrök pedig ezzel egy időben kivonták kardjaikat és megindultak felénk. Aleksei két katonája a bitorlót és Amediát őrizte, míg ő és a többiek a katonák ellen indultak.
Nem álldogáltam tovább az emelvényen, belevetettem magam a harcba, fél szememet a mosciaiakon tartva, nehogy véletlenül hátba találjanak támadni. Az igazat megvallva, élveztem a harcot, túl sokáig kellett tétlenül rejtve maradnom a palotában. Könnyedén kerültem ki az első csapást, s kerültem elég közel támadómhoz ahhoz, hogy szívébe döfjem tőrömet. Ahelyett, hogy kihúztam volna belőle, inkább elvettem a kardját, hogy kiegyenlítettebb legyen a harc.
Mikor megfordultam láttam, ahogy felém suhan egy kard éle, s már nem maradt időm a hárításra, ezért a földre vetettem magam. Sikerült ugyan kikerülni a halálos csapást, de a földön ragadtam, a hátamon fekve, védtelenül. A támadóm ezt kihasználva akarta átdöfni torkomat, de megmarkoltam a pengét és igyekeztem megállítani. Hihetetlenül fájdalmas, égető érzés járta át kezeimet, de akkor sem engedtem el a pengét. De nem voltam elég erős, a kardél egyre közelebb került torkomhoz, ezért amilyen erősen csak tudtam karon rúgtam, mire elengedte szablyáját, s én fellélegezhettem. Viszont megkönnyebbülésem nem tarthatott sokáig, mert kard hiányában rám vetette magát, s fojtogatni kezdett. Tudtam, ha nem cselekszem elég gyorsan, akkor pár másodpercen belül eszméletemet vesztem és meghalok. Így hát gondolkodás nélkül megfogtam felülről jobb csuklóját, majd a másik kezemmel alátámasztottam, s eltoltam. A kezei ettől kicsavarodtak és ennek köszönhetően felülkerekedtem rajta. Amilyen gyorsan csak tudtam talpra ugrottam és jó erősen fejbe rúgtam, még mielőtt eszébe juthatott volna felkelni. Mikor láttam, hogy elájult, lehajoltam az elejtett kardért, s elvágtam a torkát.
Nem volt több ellenfél, a többiek elintézték mindet, csak Amedia és Arezou maradt, akik elszörnyed tekintettel nézték végig a vérfürdőt, ami előttük zajlott. Menekülőutat kerestek, de nem volt hová menniük, Aleksei és katonái elállták útjukat. Elhajítottam a kezemben tartott kardot, s Santiagoval az oldalamon eléjük álltam.
  - Ahogy az előbb már említettem, akkor vétetted életed utolsó hibáját, mikor alábecsültél minket - mondtam, s láttam, végre felfogta, hogy meg fog halni.
  - És mégis ki fog uralkodni Tehriában, te? Nyilván te is tudod, hogy Basit kegyeltje halott - tévedtem, még mindig abban a hitben volt, hogy győzhet.
  - Ó... nem kell aggódnod emiatt, Kaysar nagyon is életben van és éppen ide tart - mosolyodtam el, mire leolvadt arcáról a magabiztosság álarca. 
Még mielőtt bármi mást mondhatott volna Santiago elvágta a torkát. A bitorló torkát szorítva, tágra nyílt szemekkel nézett vissza rám. Még most sem akarta feladni, de nem volt mit tenni, pillanatok alatt belefulladt a saját vérébe.
  - Arabel... Belle... kérlek, kegyelmezz - vetette térdre magát Amedia - testvérek vagyunk, egy család! Tudom, hogy nem akarsz megölni. Csak hárman maradtunk, össze kell tartanunk.
  - Hol volt ez a nagy családszereteted, amikor hagytad, hogy lemészárolják a szüleinket és a testvéreinket? Azt hiszed, félrevezethetsz minket a könnyeiddel és a könyörgéseddel? - vetette oda Santiago dühösen.
  - Nagyon fiatal voltam és elvakított a hatalomvágy, nem kárhoztathattok egy olyan dologért, amit a múltban követtem el és már megbántam - magyarázkodott tovább.
Ha nem tudtam volna, hogy hazudik még el is hittem volna, amit mondott. De sajnos már tisztában voltam a nővérem mérhetetlen hatalomvágyával. Ha életben hagynánk, akkor azonnal ellenünk fordulna, mihelyst nem figyelünk rá oda eléggé. 
Igaza volt, amikor azt mondta, nem akarom megölni, hiszen bármit is tett ő a nővérem volt és szerettem, de nem hagyott más választást.
  - Sajnálom, de nem hagyhatlak életben - mondtam könnyeimmel küszködve, majd keresztülnyúlva a bordáin kitéptem szívét. Rettenetes volt kezemben érezni pulzáló szívét, de gyorsabb halált jelentett, mintha elvágtam volna a torkát.