2017. március 26., vasárnap

19. szabály: Fuss az életedért!

Meredten néztem az előttem lévő holttestet. Arca felismerhetetlen grimaszba torzult, szemei tejfehérekké váltak lelke kiszipolyozása után. A látványtól rázott a hideg, mégsem tudtam elfordítani tekintetem. Sosem gondoltam volna, hogy van igazságalapja annak a mondásnak, hogy a szem a lélek tükre, de a lélekfalók most bebizonyították. Az összes katonának, akinek sikerült ellopniuk a lelkét, fehér lett a szeme. És annak, akit éppen nézek, miattam sikerült elrabolniuk a lelkét. Engem akart megmenteni és eközben életét vesztette. Ezt sosem fogom elfelejteni. Nem csak azért, mert megmentett egy borzalmas haláltól, hanem azért sem, mert mindezt annak ellenére tette, hogy az ösztönei azt sikoltották legbelül, hogy mentse a saját életét és engem hagyjon ott figyelemelterelésként. Ezt miből gondolom? Abból, hogy mihelyt megláttam az első lélekfalót teljes valójában, minden ösztönöm azt visította, hogy hagyjak mindenkit a sorsára és meneküljek olyan messzire, amilyen messzire csak tudok. 
Lehet, hogy ezek a lények egyszer olyanok voltak, mint mi, de mostanra semmi emberi nem maradt bennük. Aszott bőrük - ahol éppen nem mállott - hús nélküli csontjaikra tapadt, szemük helyén két feneketlen üreg volt csupán. Néhányukon fellelhető volt még néhány ruhacafat, de többségük teljesen csupasz volt. Rothadás szagát árasztották magukból, amit lehetetlenség volt elviselni. Sosem láttam még ilyen förmedvényeket. Nem is csak a kinézetük és szaguk miatt, hanem az érzés miatt, ami elkapott akárhányszor szembe kellett néznem egyel.
Egész éjszaka az életünkért küzdöttünk. Egyik lélekfaló után jött a másik, s mi egyre kevesebben maradtunk. Az események csak úgy pörögtek, mégis olyan volt, mintha az egészet lassított felvétellel néztem volna végig.
Igyekeztünk együtt maradni, úgy gondoltuk úgy több esélyünk van a túlélésre, de mikor egyre többen estek el és az is kiderült, hogy a medál csak addig nyújt védelmet, míg nem hívod fel magadra a figyelmet, lehetetlen volt együtt maradnunk, így hát különváltunk. Mindenki menekült amerre látott. Futottam, amíg bírtam - ami abban a sötétben igen csak nehéz volt -, majd egy fának vetettem a hátam és próbáltam hangtalanul levegő után kapkodni. Remegtem a félelemtől és semmit sem tudtam tenni ellene. Még a családom lemészárlásakor sem féltem ennyire, soha nem is gondoltam, hogy tudnék annál jobban félni, de most bebizonyosodott, hogy mekkorát tévedtem. 
Az volt végül a hab a tortán, mikor minden előjel nélkül előttem termett az egyik szörnyszülött. és képességem segítségével végezni akartam vele a szíve kitépésével, de nem sikerült, a képességem nem működött rajta, nem bírtam keresztülnyúlni mellkasán. Nem maradt időm védekezésre, tudtam, eljött a vég. Lehunytam szemeim, hogy legalább ne kelljen látnom és vártam. Imádkoztam Dhruvához, hogy ne ezt a sorsot szánja nekem; Basithoz, hogy ne most ragadjon magához; Othához, hogy gyorsabban teljen az idő és Yakuphoz, hogy végre eljöjjön a reggel.
  - Ne csak állj ott, fuss! - Ordított rám valaki, majd elkapta könyököm és rángatni kezdett. Szemeim azonnal felpattantak és körülnéztem. A lélekfaló lefejezve terült el előttem, de már elkezdett éledezni. Hamarosan újra a nyomunkban lesz, ezért nem vonakodtam teljesíteni megmentőm parancsát.
Ám nem jutottunk messzire ugyanis belefutottunk másik hat szörnyetegbe. Szerencsétlenségünkre nem vesztették el eléggé az emberségüket ahhoz, hogy ne tudjanak logikusan gondolkodni, ugyanis egyszerre támadtak ránk, így túl nagy kihívásnak bizonyultak kettőnk számára. Kaszaboltam őket, ahol csak tudtam, de egy-egy végtagveszteség még csak nem is hátráltatta őket, egyedül a lefejezés segített pár percig, de egy idő után abból is felgyógyultak és egyébként is nehéz volt elérni a nyakukat. Éppen megpróbáltam lefejezni az egyiket, mikor egy másik kiütötte kezemből a kardot, s ezzel teljesen védtelenné váltam. Hátrálni kezdtem, igyekeztem eltávolodni tőlük, de követtek, és amikor hátammal egy mának ütköztem, már nem volt mit tenni. Mikor elég közel értek, hatalmasra tátották szájukat és arra készültek, hogy ellopják lelkem. 
Hatalmas lökés ért oldalról, amitől a földön kötöttem ki. Nem értettem mi történt, de azonnal megértettem a helyzetet, mikor meghallottam a borzalmas sikolyt. A katona, akivel együtt harcoltam, ismét megmentette az életem azzal, hogy félrelökött, s így az ő lelkét szipolyozták a lélekfalók. Azonnal elejtett kardom után kutattam, nem hagyhattam, hogy megöljék. Mihelyt megtaláltam rohantam, hogy lefejezhessem a szörnyetegeket. Szerencsére nem volt nehéz dolgom, mert elvonta figyelmüket a "lakoma" és a többi lélekfaló már fej nélkül terült el körülöttünk. De mindez hiába volt, mert már elkéstem. A megmentőm már halott volt. Az arca borzalmas grimaszba dermedve, szemei pedig tejfehéren meredtek előre. 
Percekkel később a lények elkezdenek életre kelni, a fejük ismét a helyén. Nem telik sok időbe, hogy visszanyerjék erejüket, s észrevegyenek. Nem is késlekednek, azonnal megindulnak felém. Már majdnem elég közel értek ahhoz, hogy megölhessenek, mikor egyszerűen csak megfordultak és elmentek. Teljesen összezavartak, nem értettem miért tették ezt. Arra gondoltam ez talán valamilyen trükk, de hiába vártam, percek múltán sem történt semmi. Aztán észrevettem, hogy kicsit világosabb lett és rájöttem, hogy túléltem az éjszakát. Megkönnyebbülésemben térdre rogytam, s zokogásban törtem ki. De mikor ismét a mellettem lévő holttestre pillantottam, abbahagytam a sírást. Egyszerűen nem volt helyes örömömben sírni, mikor ott térdeltem egy halott ember mellett, aki miattam halt meg.
Azóta sem bírom elfordítani róla tekintetem. Megmentett és még a nevét is képtelen vagyok felidézni. Az összes mosciait, aki elkísért utunkon, csak barbárként vagy katonaként emlegetem magamban, sohasem gondoltam rájuk érző, emberi lényként. Most pedig egyikünk feláldozta magát értem és én semmit sem tudok róla. Volt vajon felesége, aki hazavárja? Vagy gyermekei, akiket már sosem láthat felnőni? 
  - Arabel! - Kiáltja valaki a nevem valahonnan a közelből. Valószínűleg nem most először, de csak most sikerült felkeltenie figyelmem gondolataim ködén át. Vissza akartam kiáltani, hogy "itt vagyok", de csak suttogás jött ki a torkomon. Ezért felállok, hogy elinduljak a hang felé, de lábaim annyira elgémberedtek a hosszú térdeléstől, hogy azonnal meg kell támaszkodnom egy fában. Közben többször is felhangzik a nevem különböző emberektől, különböző távolságból.
Körülnézek, hátha meglátom, hogy merre van, aki az előbb olyan közel járt hozzám, de valószínűleg még nem elég közel, mert nem látom sehol, pedig most, hogy már teljesen felkelt a nap, viszonylag világos van. 
  - Arabel! - Hangzik fel újra a nevem. Megköszörülöm torkomat és ismét megpróbálkozom egy válasszal.
  - Itt vagyok! - Ez sem volt az igazi, de talán meghallotta. Pár pillanattal később végre megláttam Alekseit, ahogy utánam kutat. Sosem éreztem még akkora megkönnyebbülést, mint abban a pillanatban és sosem örültem még neki annyira, hogy láthatom. - Itt vagyok! - Kiáltottam megint, mire végre észrevett.
  - Hála Dhruvának! Már azt hittük meghaltál - mondta, s közben sérülések után kutatott testemen. Mondanom sem kell eléggé meglepett a dolog, hogy egyáltalán érdekli, hogy vagyok. - Megtaláltam! - Kiáltott egy hatalmasat hátrafordulva, mire én összerezzentem hangjától. - Minden rendben? - Kérdezte arcomat fürkészve. Az igazat megvallva, kb úgy nézett ki, mint ahogy éreztem magam. Neki sem lehetett könnyebb éjszakája, mint nekem.
  - Persze, minden a legnagyobb rendben - mondtam, s igyekeztem, hogy úgy is hangozzék, mintha így is gondolnám. Nem úgy nézett ki, mint aki hisz nekem, de nem mondott semmit. - Hányan maradtunk? - Tettem fel a rettegett kérdést. Több okból is féltem a választól. Először is, mert szörnyű lehetett így meghalni, másodszor pedig azért, mert ha túl kevesen maradtunk, nem folytathatjuk az utunkat, mert nem lenne értelme.
  - Nyolcan azok közül, akik viselték az amuletteket és veled együtt négyen azok közül, akiknek nem jutott.

2017. március 5., vasárnap

18. szabály: A "mesék" valóra válhatnak!

Feltekintek az égre, ami a fák lombjai miatt csak egyszer-egyszer villan meg szemeim előtt, és tudom, hogy nincs menekvés. A nap már lemenőben van, esélyünk sincs elhagyni az erdőt azelőtt, hogy teljesen besötétedne, ahhoz már túlságosan mélyen vagyunk a rengetegben. Egyelőre még biztonságban vagyunk, de alig több, mint egy óra múlva a lélekfalók útra kelnek, és mi leszünk a vacsora.
Nem sokat lehet tudni ezekről a lényekről, csak a legendákban található róluk némi információ és azok közül sem lehet tudni, hogy mi igaz, s mi nem. Egy mítosz szerint Basit erdejében található a túlvilág kapuja. A kapun csak is a holtak léphetnek át, de a monda szerint volt egy férfi, aki át akart menni a kapun, hogy a túlvilágra mehessen halott kedveséért. Egész hadsereget gyűjtött maga mellé a megváltás ígéretével. Évekig kutattak az erdőben a bejárat után, s végül sikerrel jártak, de mikor átléptek rajta szörnyű kínok között változtak át valami mássá, lélekfalóvá. Basit ezt szabta büntetésül számukra. A lelkük örökre elveszett, sosem lelhet nyugalomra, s sóvárgásuk odaveszett lelkük iránt arra készteti őket, hogy elvegyék másokét. Az egyetlen dolog, ami megvédhet tőlük az Basit szent állatának csontja, ezért hordanak Arezou katonái csontból készült medált a nyakukban. Amikor a lélekfalók eljönnek értünk, ők sértetlenül fogják túlélni az ütközetet. A legenda arról sajnos nem szól, hogy hogyan lehet megölni egy ilyen lényt, nem tesz említést semmilyen gyenge pontról. Gyanítom ez azért lehet így, mert még senkinek sem sikerült legyőznie egyetlen lélekfalót sem.
Nincs vesztegetni való időnk, ezért igyekszem minél gyorsabban, de lehetőleg feltűnésmentesen Aleksei mellé irányítani hátasom. Mikor mellé érek érdeklődve tekint rám és látom rajta, tudja, valami baj van. 
   - Csapdába csaltak - mondom a lehető leghalkabban, de mikor a tehriai katonákra nézek megnyugszom, hogy senki sem figyel minket, el vannak foglalva saját beszélgetéseikkel, teljes biztonságuk tudatában. - Hallottál már Basit erdejéről?
   - Igen, ott van a túlvilág kapuja, mi van vele? - Kérdezi értetlenül.
   - Na, és mit tudsz a lélekfalókról? - Erre ismét csak egy értetlenkedő tekintetet kapok válaszként. Chakwainára, hát Mosciában nem alapvető a mítoszok ismerete? Legalább azoké, amiknek bizonyítottan van valóságalapjuk? - Ezek a lények kiszívják az ember testéből a lelkét. Mikor besötétedik értünk fognak jönni és nem lesz menekvés. Senki sem tudja, hogyan lehet legyőzni őket, egyedül a tehriaiak nyakában lógó medál védhet meg, de kevesebb van, mint ami nekünk elég lenne. - Úgy néz rám, mintha arra várna, hogy azt mondom "csak vicceltem", de sajnos nem ez a helyzet, s mikor felfogja, hogy komolyan beszélek, azonnal hahotázni kezd. 
   - Ezt abban a mesekönyvben olvastad, amit magaddal hordasz? - Kérdezi gúnyosan. Haragudhatnék, amiért a dolgaim között turkált, ugyanis sosem mutattam meg neki a könyvem, de most nincs erre időnk.
   - Az nem mesekönyv, hanem mítoszok vannak benne és jobb lenne ha hallgatnál rám, amennyiben meg akarod érni a holnapot - mondom idegesen, amiért nem hisz nekem.
   - Persze-persze. Hagyj az ostobaságaiddal, nagyobb gondunk is van most a képzelgéseidnél. Valami nagyon nincs rendben ezzel az erdővel, túl nagy a csend. - Az istenekre esküszöm, én megütöm!
   - Erről beszélek, ez nem holmi mese, ez a valóság és, ha nem vagy hajlandó tudomásul venni, akkor nagyon hamar a túlvilágon kötsz ki! - Sziszegem, még mindig ügyelve rá, hogy ne hallják meg miről beszélünk.
   - Jól van, azért nem kell leharapni a fejem - erre csak egy lesújtó pillantást kap tőlem. - Tegyük fel, hogy hiszek neked, mit mondtál, mivel védhetnénk meg magunkat?
   - Az amulettel, amit a tehriaiak viselnek. Akinek nem jut az jobban teszi, ha olyan búvóhelyet keres, ahol nem találnak rá azok a szörnyszülöttek. - Válaszolom miközben tekintetemmel lehetséges búvóhelyek után kutatok. Nem igazán látok semmi megfelelőt. Az aljnövényzet a fényhiány miatt nagyon gyér, a fák ágai pedig túl magasan kezdődnek ahhoz, hogy fel lehessen rájuk mászni, nekem legalább is biztosan. 
   - Hát akkor szerezzük meg azokat az amuletteket - most, hogy elhatározta magát, nem is habozik a végrehajtással. Néhány számomra felfoghatatlan kézjellel elmutogat valamit az embereinek, mire azok azonnal végre is hajtják a parancsot.
Másodpercek műve az egész. Az egyik pillanatban még minden békés, a következőben pedig sorra hullanak a tehriaiak. Átvágott torokkal, holtan zuhannak le lovaikról, én pedig csak kapkodom a tekintetem, hogy fel tudjam fogni, mi is zajlik körülöttem.

**
Sajnos gyorsan leszáll az éj, én pedig amulett nélkül vagyok kénytelen szembenézni a ránk váró veszedelemmel. Aleksei nem volt hajlandó nekem adni egy védelmet nyújtó nyakláncot sem, s ő sem vett fel mondván, hogy mi képességeink miatt előnyösebb helyzetben vagyunk, mint a többiek. Így hát kiválasztotta tíz katonáját - fogalmam sincs mi alapján - és nekik adta a talizmánokat. Mi pedig tizenketten, akik védelem nélkül maradtunk, igyekszünk lélekben felkészülni a halálra. Mivel búvóhelyet nem sikerült találnunk, marad a harc. Valahogyan biztosan meg lehet ölni ezeket a lényeket, hiszen nem istenek, -így azért némi reményünk maradt a túlélésre, - csak meg kell találnunk a gyenge pontjukat.  
Mikor végül eljő a teljes sötétség, körbe állva, egymásnak háttal várjuk az ellenfelet, így minden irányból fedezhetjük egymást. Síri csend uralkodik az erdőben, még a lélegzetvételünk hangját sem lehet hallani. Mivel a fák levelei között nem jut át a hold fénye, szinte vaksötét van, s éppen csak ellátunk a hozzánk legközelebb álló fákig. Egész testemben megfeszülve, szemeimet kimeresztve bámulok a sötétségbe, hátha észreveszek valami mozgást, de semmi. Abban reménykedem, hogy ez jó jel és nem csak a sötét miatt nem veszek észre semmit. Aztán egyszer csak , mintha a tekintetem peremén megmozdulna a sötétség. Oda összpontosítok, s látom, hogy egyre csak közeledik. Elkezdődött a vadászat.

2017. február 19., vasárnap

17. szabály: A tudás hatalom, ami megmentheti életed!

A következő napokban a katonák és a matrózok szokatlanul viselkedtek. Most először véltem felfedezni valami tisztelethez közelítő érzést személyem iránt, ugyanakkor a korábbinál is távolságtartóbban viselkedtek velem, ami azért nagy teljesítmény tekintve, hogy eddig is kerülték társaságomat. Egyedül Aleksei állt szóba velem, de ő is csak azért, hogy gyakorolhassam a mosciai nyelvjárást*, s, hogy megpróbálja kiszedni belőlem, mi a képességem. Természetesen nem járt sikerrel, ellenben viszont a mosciai dialektus elsajátításával nagyon is jól haladtam. Ő váltig állította, hogy azért haladok ilyen jól, mert jó tanárom van, én pedig kijelentettem, hogy csak is magamnak köszönhetem gyors előrehaladásomat. Végül kiegyeztünk abban, hogy mind ketten kivettük részünket a munkából.

Mikor napokkal később végre előtűnik a láthatáron a szárazföld, felveszem a mosciai szolgálókra jellemző öltözetet és a szőke parókát, hogy ne tűnjek ki a többiek közül. Bár egyedüli nőként így is ki fogok tűnni, de Aleksei megnyugtatott, hogy tudja mivel fog magyarázatot adni ottlétemre, így ezzel nem is foglalkoztam többet.
   - Hűha, ha nem hordanád fenn ennyire az orrod, még én is elhinném, hogy közénk tartozol - szól meg azonnal életem megkeserítője, mikor meglát.
   - Tudod, azt hangoztatod, hogy mi milyen nagyképűek vagyunk, mégis mindig te vagy az, aki lekicsinylően beszél a többi országról. Ráadásul nem tudom honnan veszed, hogy mind beképzeltek vagyunk, tekintve, hogy csak engem és Kay-t ismered, aki nem tartozik népedhez, és minket is csak felületesen. - Látom, hogy ellenkezni akar, de nincs kedvem újabb vitába kezdeni vele, ezért otthagyom inkább és a hajókorlátnak támaszkodva figyelem az óceánt és az egyre csak közeledő szárazföldet.
Most, hogy ily közel a cél, aggódni kezdek, hogy valami félremegy a tervünkben. Az ösztöneim azt súgják, hogy hatalmas veszteség elé nézek, és hiába  próbálom elnyomni az érzést, az egyre csak erősödik. De nem engedhetem meg, hogy ilyenek miatt nyugtalankodjak. Túl messzire mentem már ahhoz, hogy a bajsejtelmeim miatt aggódjak. Valószínűleg csak az elmúlt évek tettek paranoiássá. Ha nem is megy majd minden terv szerint, végül úgy is elérjük kitűzött célunkat. Mosciával az oldalunkon csakis győzelem várhat ránk.

Csak órákkal később érünk a válaszlevélben megjelölt partszakaszhoz, ahol kiköthetünk. Nem értem Arezou miért ezt az istenek háta mögötti  helyet választotta Tehria valamelyik nagy kikötője helyett. Itt a víz túl sekély ahhoz, hogy meg tudjuk közelíteni a szárazföldet, ezért kénytelenek leszünk kievezni a partra. 
Elkezdünk szedelődzködni és felfegyverkezni, s közben a matrózok előkészítik számunkra a csónakokat. Ők nem jönnek velünk, itt maradnak és vigyáznak a hajóra. Mindezzel pillanatok alatt végzünk, s hamarosan már a naszádokban is ülünk.
Ahogy közeledünk a parthoz, alaposan körülnézek. Egy nagyobb falut látok magunk előtt, szorosan egymáshoz közel épült házakkal, keskeny utcákkal. Mostanra jó néhány ember gyűlt a partra, s figyel minket. Nem hiszem, hogy túl sűrűn járnának erre hajók, így érthető kíváncsiságuk.
Egyszer csak szokatlan dolog ragadja meg tekintetem a vízben. Három kereszt áll nem túl messze tőlünk, mindegyikre egy-egy ember van kikötözve, s minden egyes hullám ellepi őket, ők pedig csak magatehetetlenül tűrik. Már amelyikük még életben van. A középső kereszten lévő férfi gyanúsan mozdulatlan. Nem tudom mivel érdemelték ki a büntetést, de ez borzalmas. Fogalmam sincs mióta lehetnek ott, de a ruhájuk jó pár helyen el van szakadva és vérző sebek borítják testüket.
Egy hónappal ezelőtt még megpróbáltam volna kiszabadítani őket, most pedig egyszerűen elfordítom a fejem. Nem azért jöttem ide, hogy játsszam a hős megmentőt hanem, hogy bosszút álljak és visszaszerezzem azt, ami engem illet.
Mikor partot érünk tehriai katonák indulnak meg felénk. Nincsenek sokan, nagyjából 8-10-en lehetnek. Bordó katonai egyenruhát viselnek elején a Fenrir farkassal, ami Basit, s ezzel Tehria jelképe is. Nyakukban mindannyian valamilyen csontból faragott, apró, farkast formáló függőt hordanak.  Ez valamilyen új tartozéka az egyenruhájuknak vagy csapatjelzés? Mikor legutóbb futottunk össze tehriai katonákkal Ciudad del Mar-ban, akkor még nem hordtak ilyet.
   - Zahak Musa vagyok. A király szívélyes üdvözletét küldi és minket jelölt ki arra, hogy elkísérjük önöket a királyi palotába - lép előre valószínűleg a parancsnokuk.
   - Aleksei Fedorov vagyok, moscia követe - jelenti ki, mindenféle udvariaskodást nélkülözve. A beszélgetés, már ha lehet ezt annak nevezni, ezzel véget is ér, s elvezetnek a nekünk szánt lovakhoz.
Mivel Arezou előre megírta, hogy hány mosciait hajlandó országába engedni, pontosan annyi ló van ahányan vagyunk. Nem csodálom, hogy megszabta a követ kíséretének létszámát, mivel már ennyien is hatalmas mészárlást tudnának véghezvinni, ha az lenne a céljuk. Ezért sem értem, hogy miért ilyen kevés katonát küldött elénk. Talán fejébe szállt a hatalom és azt képzeli legyőzhetetlen? Nem lennék nagyon meglepve.

**
Már órák óta lovagolunk, mikor egy erdőbe érve a lovam elkezd nyugtalankodni. Az erdőben elég sötét van és van benne valami hátborzongató, ezért nem foglalkozom azzal különösebben, hogy mitől lett hirtelen ilyen feszült a hátasom. De ahogy egyre beljebb érünk, én is egyre kellemetlenebbül érzem magam, de fogalmam sincs, hogy miért. Mintha valami ősi ösztön figyelmeztetne arra, hogy minél gyorsabban tűnjek el innen. Fülelek, hátha hallok valami gyanúsat, de csak a halálos csend fogad. Még egy madár csicsergését vagy rovarok zümmögését sem hallani, a lovaink pedig a lehető legkevesebb zajt csapva haladnak előre.
Nem vagyok egyedül megmagyarázhatatlan félelmemmel, látom, hogy a többiek is nyugtalanul tekintenek körbe. A tehriaiak pedig gyanúsan nyugodtak. Most már biztos vagyok benne, hogy valami nem stimmel, valami készül. De mit terveznek? Gyerünk Belle, gondolkozz! Biztosan észrevettél valamit, ami segíthet! Mit láttam, amit szokatlannak találtam? Mi keltette fel az érdeklődésemet? Haladj szépen sorban.
Első furcsaság: a kikötő. Miért itt kellett kikötnünk, miért nem egy nagy kikötőben? Azért, hogy kevesen lássanak? Tök mindegy mennyien látnak, a hírek futótűzként terjednek a települések között, tehát ez nem lehetett az oka. Az útvonal? Azt akarja, hogy erről közelítsük meg a királyi várost? De miért, mi van itt, ami miatt erre kell jönnünk? Na, jó ezzel nem haladok semerre.
Második furcsaság: a kísérőink. Túl kevesen vannak. Bár korábban arra gondoltam, hogy Arezou talán elbízta magát, ez mégsem jellemző rá. Ha így lenne, akkor már évekkel ezelőtt megdöntötték volna hatalmát. Más oka van annak, hogy nem küldött több embert. Biztos benne, hogy nem fogunk problémát okozni az embereinek. Ismét felmerül a kérdés, miért?! Csak akkor nem okoznának gondot katonáinak a mosciaiak, ha sokkal kevesebben lennénk, kb ketten, de ez nem fog megtörténni. Lesből akarnak ránk támadni és megtizedelni csapatunkat? De akkor, hogy lehet, hogy a lovak is nyugtalanok?
Harmadik furcsaság: függő a csontból készült, farkas alakú medállal. Lehet, hogy semmi köze az egészhez, de valamiért úgy érzem ez a kulcs a megoldáshoz. Tehát mi olyan különleges benne, ami nem hagy nyugodni? A farkas Basit és Tehria címere, ezek a katonák pedig tehriaiak, egyáltalán nem meglepő, hogy ilyesmit hordanak. A medál csontból készült, de vajon minek a csontjából? Számít az egyáltalán, hogy mib... Nem, az nem lehet! Ha farkascsontból készült, és azért van ilyen kevés kísérőnk, mert a bitorló arra számít, hogy kevesebben leszünk, mire eljutunk hozzá, illetve azért kellett ott kikötnünk, hogy ezen az erdőn kelljen átmennünk, akkor az csak egyet jelenthet. Basit erdejében vagyunk. Oh Dhruva, mondd, hogy nem ilyen sorsot szánsz nekünk. El kell tűnnünk innen, különben mind meghalunk.


*Mind a nyolc királyságban ugyan azt a nyelvet beszélik, beszédük csak a nyelvjárások miatt tér el.