2017. május 14., vasárnap

22. szabály: Koncentrálj célodra!

Aleksei szemszöge

Mindössze két napig tart lóháton az utunk a tehriai fővárosba. Utunkon minden egyes faluban és városban felfigyelnek ránk az emberek, kinézetünk miatt. Ha akarnánk sem tudnánk letagadni származásunkat, mivel a mi népünkön kívül senkinek sincs ilyen világos szőke haja, na meg a ruházatunk is nagyon különböző. Oh, Dhruva, hogy én mennyire örülök, hogy mosciainak születtem és nem kell olyan nevetséges göncökben járnom, mint ezeknek az embereknek.
A főváros kapujánál katonák várnak ránk, Arezounak egyelőre semmi nyoma. Úgy látszik nem tolta ki ide a képét, hogy köszöntsön minket. Egyszerű erőfitogtatás, azt akarja ezzel üzenni nekünk, hogy fontosabb dolga is van annál, mint, hogy minket fogadjon. Pedig akármennyire is próbálja titkolni, nagy szüksége lenne a segítségünkre, mivel a katonái csak addig tartanak majd ki mellette, míg teljesen ki nem üríti a kincstárat. A pénz az egyetlen oka, hogy kiállnak a hamis király mellett, mihelyst az elfogy, a katonák fel fogják kutatni a törvényes uralkodót és mellé állnak. Akkor majd pedig csakis a megállapodásunktól függ majd, hogy fenn tudja-e tartani uralmát vagy sem. Szóval a helyében nem nagyon fitogtatnám a nem létező erőmet.
A katonák végigkísérnek a szűk utcákon kíváncsi tekintetek kereszttüzében. Ahogy elnézem az ittenieket, a félelmet és sóvárgást a tekintetükben, rájövök, hogy ők sem szeretnék kevésbé eltüntetni a bitrolót országuk trónjáról, mint ahogy Arabel madiviáéról.
Mikor odaérünk a palotához, szolgálók jelennek meg és elvezetik lovainkat az istállóba, minket pedig a szállásunkra, hogy lemoshassuk magunkról az út porát mielőtt a királlyal találkoznánk. Arezou tán irtózik egy kis kosztól? Hát nem ő is katona volt mielőtt királya ellen fordult? Úgy látszik az elmúlt évek alatt igencsak elszokott a katonaléttől, de nem is baj, ezzel csak a mi dolgunkat könnyíti meg.
A lakrészem hatalmas és nagyon csicsás. A falak tele vannak aggatva aranykeretes festményekkel, a szőnyegek pedig valami nagyon puha és pelyhes anyagból vannak. Még a az asztal és a székek is arannyal vannak bevonva. Ennél undorítóbbat még életemben nem láttam. Legalább is ez a meggyőződésem egészen addig, míg meg nem látom a fürdőkádat. Először is hatalmas, simán elférne benne három ember is, másodszor ez is mivel, ha nem arannyal van bevonva?! Most komolyan, a népe az éhhalál szélén van és nem volt mire elszórni ezt a rengeteg pénzt? Undorító az egész, úgy ahogy van. Alig várom, hogy hazatérjek az egyszerű otthonomba, egy olyan országba, ahol a fényűzés helyett fontos dolgokra költjük javainkat.

Körülbelül egy órával később értünk jönnek, hogy a király színe elé járulhassunk. Minden sarkon fegyveres őrök ácsorognak, s én nem tudom, hogy ez mind a mi "tiszteletünkre" van így vagy egyébként is paranoiás a trónbitorló, nem mintha ne lenne rá oka. Egyébként a folyosók is ízléstelenül tele vannak dísztárgyakkal. Hánynom kell a képmutatástól, ami itt folyik. Inkább nem is nézelődök tovább, hanem az előttem sétáló inas hátára szegezem tekintetem.
Arezou a trónon terpeszkedve vár ránk. Az igazat megvallva nem így képzeltem el. Azt hittem idősebb és, hogy árad belőle a gonoszság, de nem így van. Alig pár évvel lehet idősebb, mint a bátyám és bár elég számító tekintete van, nem tűnik gonosznak. Persze a látszat majdnem mindig csal. Testfelépítésén meglátszik, hogy mielőtt király lett katona volt, mivel elég izmos karjai vannak és az arcán is van egy jól látható sebhely.
  - Kedves mosciai barátaim, örülök, hogy épségben megérkeztetek hozzánk. - Felállt trónjáról és széttárt karokkal, hatalmas mosollyal az arcán mondta mindezt. Nagy erőfeszítésembe tellett, hogy forgassam szemem színpadiassága miatt.
  - Gondolom mennyire örülsz, biztosan véletlenül vezettél minket Basit erdejébe. - Nem szeretem a kétszínűséget és a mellébeszélést, ezért meg sem próbáltam úgy tenni, mint akit nem zavar a nekünk állított csapda. A széles mosolyt azonnal számító arckifejezés váltotta fel.
  -  Csak kíváncsi voltam valóban olyan jó katonák vagytok, mint hírlik, ezt nem róhatod fel nekem. - Mondta "ártatlan" tekintettel. - Be kell vallanom a teljesítményetek várakozáson felüli. Hatan túléltétek, pedig még soha, senki nem jutott ki az erdőből, aki nem viselt amulettet. - Hát, ha még tudná, hogy tizenketten jutottunk ki, mennyire le lenne nyűgözve. - És hol hagytátok a katonáimat, akiket a kíséretetekre küldtem a kikötőbe?
  - Megöltük őket, amiért csapdába csaltak. - Néztem őt kihívóan, hogy mer-e erre bármit is szólni, de nem mond rá semmi, másra tereli a témát.
  - Úgy döntöttem lakomát rendezek a tiszteletetekre holnap este, aztán később megismerkedhettek az udvarommal és rátérhetünk a tárgyalásra. - Tehát most jön a lekenyerezés, hogy kedvezőbb feltételekkel köthesse meg az alkut. Nem bánom, addig is több időnk lesz a tervünk kivitelezésére. 

Arabel szemszöge (néhány nappal később)

Már három napja dolgozunk a kastélyban pedig még alig egy hete érkeztünk a városba. A bejutás sokkal könnyebben ment, mint gondoltuk. Miután egy kis feltűnésmentes kérdezősködéssel megtudtuk, hogy a király szolgái hullanak, mint legyek, nem voltunk olyan hülyék, hogy önként jelentkezzünk, az túlságosan feltűnő, túlságosan gyanús lett volna. Ezért inkább elterjesztettük, hogy munkát keresünk és el is mentünk egy-két helyre próbálkozni csak úgy tessék-lássék, s íme az eredmény: a harmadik városban töltött napunkon jött egy szolgáló a palotából és munkát ajánlott. Most mindketten a konyhán dolgozunk és, mivel "házasok" vagyunk, egy külön szobát is kaptunk a szolgálók lakrészében.
A többiekkel még nem találkoztunk. Vagy nem jutottak még be, vagy teljesen más munkát kaptak, mint mi. Alekseijel és kíséretével pedig esélyünk sem volt találkozni, mivel konyhai szolgálók voltunk, akiknek még a konyhát sem volt lehetőségük elhagyni, nemhogy még fontos követek közelébe is kerülni. Egyelőre arra jutottunk Kiryllel, hogy várunk még pár napot, hátha változik valami, ha pedig nem így lesz, akkor egyik éjszaka kilopózunk lakókörletünkből és megkeressük Alekseit. Muszáj volt tartanunk egymással a kapcsolatot, különben a tervünk megbukik, velünk együtt.
Addig is próbáltam nyugodt maradni, de nem ment, a várakozás felemésztette minden idegszálamat. Éreztem, ha nem történik hamarosan valami, összeroppanok a hatalmas nyomás alatt. Elegem volt a semmittevésből és elegem volt abból is, hogy az országom már évek óta nem tett semmit az elnyomás ellen, ezért nekem kellett helyettük cselekednem. Nem igazságos, hogy én mindent feláldozok értük, ők pedig még csak meg sem próbálták keresni a családomat annak idején, egy szó nélkül elhitték, hogy mind meghaltunk. S ha mindez nem lenne elég, még bűntudatom is volt amiatt, hogy ilyen gondolatok jutnak eszembe saját népemről. Hiszen tudom, hogy ők nem harcosok, minden katonát munkatáborba küldtek és halálra dolgoztatták őket. Azoknak, akik maradhattak, esélyük sem volt Arezou seregei ellen. Így hát semmi jogom nem volt hozzá, hogy elítéljem őket, főleg, mivel az elmúlt kilenc évet én is bujdosással töltöttem, a kisujjamat sem mozdítottam a szabadságunkért.
  - Ha így folytatod le fogsz minket buktatni. - Súgja a fülembe Kiryl miközben hátulról átöleli derekam.
  - Sajnálom, csak máshol járnak a gondolataim. - Felé fordítom fejemet, mintha csak meg akarnám csókolni.
  - Koncentrálj Belle, különben mindent elveszítesz, amiért eddig küzdöttél. - Komoly tekintettel néz le rám, s tudom, hogy igaza van, össze kell szednem magam, nem most van itt az ideje az önsajnálatnak.
  - Igazad van, a küldetésre kell fókuszálnom. - Határozom el magam véglegesen.
  - Hé, gerlepár, nem azért vettek fel benneteket, hogy itt enyelegjetek. Munkára! - Utasít minket az egyik szakács, mire azonnal nekiállunk dolgozni. Én elkezdem pucolni a temérdek krumplit, míg társam a hatalmas rakás mosatlan tányérnak áll neki.
Egész nap gürcölünk, mindent megcsinálunk, amire utasítanak és mivel mi vagyunk az újak, minden alantasabb feladatot nekünk adnak. Mire végzünk a vacsora utáni mosogatással, teljesen ki vagyunk merülve. Személy szerint alig bírom visszavonszolni magam a szobánkba. Átöltözöm hálóruhába és Kiryl mellé dőlök az ágyba, aztán már fogalmam sincs semmiről, mert azonnal elnyom az álom. 

2017. április 23., vasárnap

21. szabály: Mielőtt bármit is tennél, légy biztos tervedben!

Eljött az ideje, hogy külön folytassuk utunkat. Hatan, köztük Aleksei, elmennek a bitorlóhoz, hogy megtegyék az ajánlatot, amiért ide utaztak, mi többiek pedig szétválva folytatjuk utunkat és igyekszünk majd beszivárogni a palotába, mint szolgálók.
  - Mindenki tudja a dolgát? - Kérdezte Aleksei, mire mindannyian bólintottunk. - Akkor indulás!
Mindenki elkezdte összeszedni a dolgait az utazáshoz, én pedig a tüzet tapostam el amiben a ruhákat égettük el. Nem akartunk semmilyen nyomot hátrahagyni, nem lett volna jó, ha bárki gyanút fogott volna.
  - Biztos, hogy jó ötlet különválnunk? Miért nem jössz velünk? - Vont félre a többiektől Aleksei.
  - Nyugi, megleszek és egyébként is elégettem már az előző ruháimat, semmiképp sem tarthatok veletek. Kiryl majd megvéd, ha bármi baj történne. - Tettem még hozzá, mikor láttam, hogy nem sikerült megnyugtatnom. Az elejétől kezdve ellenezte, hogy különváljak a mosciai delegációtól, de sikerült meggyőzni őt, hogy egy nő túlságosan feltűnő lenne tekintve, hogy mosciában nem igazán van a szülésen kívül más értékünk.
  - Rendben, de vedd fel velem a kapcsolatot mihelyst lehetséges. - Kérte még mindig aggódó tekintettel, s mivel eleve nem terveztem én sem másképp, beleegyeztem.
Mialatt beszélgettünk, a többiek végeztek is és indulásra készen álltak lovaik mellett. Először két álruhába bújt mosciai indult útnak, majd a küldöttség, aztán megint két álruhás, de ők gyalog mentek, mivel nekik nem jutott ló, s végül én és Kiryl következtünk. Mindannyian más útvonalon haladunk majd, így különböző időpontokban érkezünk a királyi városba, különböző háttér történettel.
  - Készen állsz az útra, kedvesem? - Kérdezte Kiryl, mire megforgattam szemeimet. Egy részem tudta, hogy csak viccel, egy másik részem pedig oda volt, mert soha senki nem szólított így, még szórakozásból sem és, ha jobban belegondolunk, ez elég elszomorító.
  - Tudod, még nem kell eljátszanunk a fiatal szerelmeseket. - Mondtam miközben felszálltam mögé a lóra.
  - Ne rontsd el a lelkesedésem, tetszik a gondolat, hogy elszöktél velem a családodtól, csakhogy a feleségem lehess. - Kacsintott rám egy pajzán mosoly kíséretében. Nos igen, azt fogjuk játszani, hogy a szüleink ellenezték a szerelmünket, ezért elszöktünk, hogy együtt lehessünk, most pedig munkát keresünk a palotában, hogy végre elkezdhessük közös életünket. Az igazat megvallva nekem is tetszik a gondolat, hogy ő a férjem, nem pedig Nikolay, azt hiszem sokkal jobban járnék ezzel a katonával, mint vele. Persze még jobban járnék valaki olyannal, akit szeretek és ő viszont szeret, de sajnos a valóságban egy szadista a férjem és ezen semmiféle ábránd nem változtat, akárhogy is szeretném. Bár talán, ha végre véget ér az országomért való harc, majd lesz valami ötletem, hogyan szabadulhatok meg a férjemtől, de addig még várnom kell. Egyetlen vigaszom, hogy addig látnom sem kell.
  - Hát jó, drágám, akkor induljunk új, boldog életünk felé - mentem bele a játékba mosolyogva, miközben átöleltem, hogy ne essek le a lóról útközben. Úgy néz ki tetszett neki a válaszom, mert kuncogva sarkantyúzta meg hátasunkat,, hogy elinduljon. - Mondd csak, tudtok ti egyáltalán tehriai dialektussal beszélni? - Érdeklődtem, bár már hiábavaló, ha nem tudnak, mivel a többieknek már nem tudnám megtanítani így, hogy szétváltunk. Engem még Kaysar tanított meg rá, amikor gyerekek voltunk, így könnyedén fog menni a beilleszkedés, de most aggódni kezdtem, hogy figyelmen kívül hagytuk ezt a fontos részletet.
  - Ne sértegess, Belle! Ne ülj már ilyen mereven, persze, hogy beszéljük a tehriai dialektust, ami azt illeti mind a nyolc királyságét. Még is milyen katonák lennénk, ha nem tudnánk bárhová beolvadni? Most nagyon mélyen megsértetted az érzéseimet - Mondta hüppögéssel fűszerezve.
  - Ne légy már ilyen ripacs, csak aggódtam, hogy maradt egy hatalmas lyuk a tervünkön. - Kezdtem védekező hangon. - Mondd csak, te nem félsz, hogy valami balul sül el és soha többé nem láthatod a családod?
  - Nem, mert így se, úgy se láthatom többé a családom - szomorodott el.
  - Miért? - Reméltem, hogy nem halt meg a családja és tapostam bele az érzéseibe a kíváncsiskodásommal.
  - A szüleim meghaltak, a húgaimat pedig azért nem láthatom soha, mert ha valakit tíz évesen kiválasztanak a király seregébe, az onnantól kezdve nem tarthatja a családjával a kapcsolatot. - Elszomorított a gondolat, hogy ennyire kegyetlenek a mosciai törvények és felháborított, hogy a gyerekeket már tíz éves koruktól besorozzák.
  - Hol vannak a húgaid? Vigyáz rájuk valaki? - El sem tudtam képzelni, hogy két lány túléljen egyedül abban az országban, ahol a nőket semmibe veszik. Reméltem, hogy van egy nagybátyjuk vagy nagyapjuk, aki vigyázott rájuk.
  - A palotában szolgálnak, amikor a szüleink meghaltak a nagy járványban, a nagynénénk magához vette őket és vigyázott rájuk, és ezért egész életemben hálás leszek Dhruvának. - Csókolta meg négy ujját és emelte az ég felé. Valami nem hagyott nyugodni, mikor megemlítette a nagy járványt, a két cselédlány képe ugrott be, akik a moscicai tartózkodásom alatt szolgáltak engem.
  - Hogy hívják őket? - Kérdeztem gyorsan, s szinte biztos voltam benne, hogy tudom a választ.
  - Az idősebbiket Ekaterinának és a fiatalabbikat Jelenának. - Válaszolta vágyakozó hangon. Nagyon hiányozhattak neki és biztos voltam benne, hogy bármit megadna azért, hogy találkozhasson velük. Akárcsak én azért, hogy még egyszer utoljára láthassam a családomat. Már alig emlékszem, hogyan is néztek ki, csak halvány kép maradt mindannyiukról. Alig néhány emléket tudok felidézni velük kapcsolatban és ez elkeserít. Szépen lassan eltűnnek emlékeim közül, s végül nem lessz, ki emlékezzen rájuk, én pedig végleg egyedül maradok. Akármit megadnék, hogy legalább egy percre újra láthassam őket, vagy akár csak egy ölelés erejéig, de számomra nincs remény. Viszont Kirylnek és a húgainak van és mindent el fogok követni, ami hatalmamban áll, hogy találkozhassanak egymással.
Ezek után csendben maradtunk. Nem akartam elmondani neki, hogy ismerem a testvéreit és hiú reménnyel táplálni, hogy segíteni tudok neki, mert ez egyáltalán nem volt biztos. Lehet, hogy én voltam a királyné mosciában, de egy percig sem áltattam magam azzal, hogy bármit is el tudnék érni ezzel. Nem, előbb ki kell eszelnem egy bombabiztos tervet, aztán megvalósítani és csak akkor szólni neki, amikor már semmi sem akadályozhatja meg a viszontlátást. 

2017. április 17., hétfő

20. szabály: Olykor újratervezés szükséges!



Az elmúlt órákban erőltetett menetben haladtunk tovább célunk felé, hogy még azelőtt kiérjünk Basit erdejéből, hogy lemenne a nap. Sajnos csak kilenc ló maradt tizenkettőnkre, - ugyanis az éjszaka folyamán félelmükben elvágtattak, - ezért hárman kénytelenek voltunk felülni más mögé. Nem volt túl kényelmes így az utazás, de más választásunk nem lévén, ez is megfelelt. Még mindig jobb választás volt, mint gyalogolni és egyébként is csak addig kellett kibírnunk, míg elértünk egy települést, ahol szerezhettünk lovakat.
Az utat néma csendben tettük meg, egyikünk sem akart beszélni. Mindannyiunkat megviseltek az éjszaka folyamán történtek és a gondolataink is folyamatosan oda tértek vissza - az enyémek legalább is biztosan. Rövid életem során tapasztaltam már igazán rossz dolgokat, de mind közül ez volt a legmegrázóbb élményem.
Végül - a nap állásából ítélve - késő délután kiértünk az erdőből, mindenki nagy megkönnyebbülésére. Végre fellélegezhettünk, s feszültségünk is engedett valamelyest.
  - Szerinted Arezou be fog dőlni a tervünknek? - Kérdezte Kiryl, a katona, aki mögött a lovon ültem. Az elmúlt éjszaka után úgy döntöttünk, mostantól eltekintünk a formaságoktól, ha magunk között vagyunk. Persze Aleksei már régóta ezt tette, ha velem beszélt és egy ideje én is követtem a példáját, de a katonák nem, és sokkal könnyebb együtt dolgozni, ha nem arra figyelünk, kit hogyan szólítunk meg.
  - Nagyon remélem, mert, ha nem, akkor gyorsabban halunk meg, mint a vacsorára kinézett tyúkok. - Az eredeti tervünket át kellett dolgoznunk a létszámcsökkenés miatt, ezért mindannyian feszültek voltunk egy kicsit. Főleg mivel értesíteni sem tudtuk a többieket a változásról, de remélhetőleg az új terv nem fog bezavarni a többieknek.
**
Alkonyatkor megjelenik a láthatáron egy kisváros, s ezzel kezdetét veszi a tervünk. Nem messze a várostól megállunk, hogy elő tudjak készülni. Leveszem szőke parókámat, s kiengedem hajamat, hogy ne tűnjek majd ki a tehriaiak közül. Nagy szerencse, hogy kinézetre ennyire hasonlítanak népeink egymáshoz, mert így könnyen elvegyülhetek közöttük. Sajnos a népre jellemző ruhám nincs, de pont ezt a problémát fogom hamarosan megoldani.
Mikor a többiek sikeresen eltűnnek szem elől a lovakkal, én elindulok a városba, hogy ruhákat szerezzek amikben elvegyülhetünk majd. Nem tart sokáig, hogy beérjek a településre, maximum tíz perc és ezt furcsának találom. Senkivel nem találkoztam az úton pedig ilyenkor szoktak hazatérni a munkából az emberek. Valami nincs rendben. Óvatosabban folytatom utamat, s minden neszre odafigyelek. A magasra épült házak ablakait kémlelem, hogy látok-e valami mozgást bentről, de semmi.
 Ahogy a szűk utcákon lopakodom egyre beljebb a város szíve felé halk zene üti meg a fülemet, ami egyre hangosodik, ahogy közeledek felé. Kihasználva az árnyékosabb helyeket, melyek teljesen elrejtenek az esetleges kíváncsi tekintetek elől, elég közel tudok lopózni a zene forrásához, hogy lássam, az egész város a főtéren ünnepel. Mindenütt finomságok vannak a kirakott standokon, melyeket most áron alul adnak. Az emberek körtáncot járnak a zenekar körül, s a rejtett zugokban fiatal szerelmesek bújnak meg egy-egy lopott csókért. Mindenütt virágfüzérek találhatók, mindenki álarcot visel, a nők hajában pedig koszorú. Úgy látszik ma van a Földanya ünnepe. Mindig is imádtam ezt a napot, mert ilyenkor megszűnnek az emberek közötti különbségek. Nem számít, hogy szolga vagy nemes az ember, mert ez az élet ünnepe, melyen mindannyian osztozunk. 
Néhány pillanatig még hagyom, hogy átjárjanak boldog emlékeim a megélt ünnepségekről, majd hátat fordítok a tömegnek és elindulok, hogy végrehajtsam a feladatot, amiért jöttem. Nem is igazán kell kutatnom, hogy találjak egy olyan házat, amelynek nincsenek otthon a lakói. Igazán jól jön most a Földanya ünnepe. Mikor meglátok egy nyitott ablakot, alaposan körülnézek, hogy nem tévelyeg-e erre véletlenül valaki, majd bemászom. Sötét van már, csak a tárgyak körvonalait látom, de az éppen elég, hogy ne menjek neki semminek. Amennyire meg tudom állapítani, ez a ház sem nagyon különbözik attól, amiben az elmúlt éveket töltöttem. Az alsóbb osztályokba tartozók egyik országban sem engedhetnek meg maguknak sokkal jobbat, ami sajnálatos, mert keményen dolgoznak a megélhetésér, keményebben, mint egyes nemesek.
Az egyik ágy végében meglátok egy ládának látszó tárgyat, ezért odamegyek, hátha igazam van. Pillanatokkal később már egy egyszerű ruhát emelek ki belőle, s remélem nem lesz rám kicsit. Azonnal leveszem mosciai öltözetemet és felveszem a találtat. Kicsit szorít és kellemetlen szaga van, de barna színe, durva anyaga és látványos megviseltsége miatt tökéletes álruhának.
Miután magamra illő lábbelit is találtam magamnak, bedobtam levetett ruháimat a kandallóba és meggyújtottam, majd elindultam, hogy a többieknek is keressek valamit. Több, mint egy tucat házba törtem be és emeltem el egy-egy ruhadarabot, hogy öt férfinek teljes öltözetet találjak. Azért hoztam el mindent különböző helyről, mert tisztában voltam vele, hogy az embereknek mindössze egy hétköznapi és egy ünnepi viseletük van. Nem akartam, hogy miattunk ne legyen ruhájuk. így legalább csak egy-egy ruhadarab hiányzik majd nekik. Az utolsó háznál elemeltem egy fél pár zoknit is, amit megtöltöttem a kandallóban található hamuval, majd vissza indultam a többiekhez. A vissza út tovább tartott, mert tele volt a kezem ruhákkal és nem akartam, hogy bárki észrevegyen és bebörtönözzenek lopásért, vagy rosszabb esetben, levágják érte a kezem.
  - Visszatértem! - "Kiáltottam" suttogva. Még véletlenül sem akartam lebuktatni magunkat, ezért nem kockáztattam meg, hogy hangosan beszéljek, de szerencsére nem is kellett, mert a többiek így is meghallottak.
  - Mi tartott ilyen sokáig? - Kérdezte Aleksei, mire felforrt az agyvizem. 
  - Nem akartam elvenni az összes ruhájukat, ezért több házba is be kellett mennem. Persze te biztosan gyorsabb lettél volna, de, mint azt tudjuk rajtam kívül senki sem mehetett, mert, ha lebukott volna, akkor észrevették volna, hogy nem tehriai. Szóval igen, ez van, fogd be és fogadd el, mert elegem van belőle, hogy bármit is csinálok, azt szerinted rosszul csinálom! - Fakadtam ki. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy még akkor is piszkálnia kell, amikor az ő dolgát könnyítem meg.
  - Nem akartalak leszúrni, csak nem tudtuk, hogy jól vagy-e vagy utánad kellene mennünk. - Mondta engesztelően, mire én elszégyelltem magam, nem kellett volna így ráförmednem.
  - Tök mindegy. Próbáljátok fel, hogy kire jók a ruhák aztán akire jó, az kenje be hamuval a haját, hogy ne tűnjön ki. - Terelem a témát mielőtt még eszembe jutna bocsánatot kérni, holott ő már számtalan alkalommal sértett már meg anélkül, hogy egyszer is elnézést kért volna. 
  - Mi a helyzet a városban, nem vettél észre semmi szokatlant? - Érdeklődött Kiryl, amiért hálás voltam, mert megtörte a beállt kínos csendet.
  - Mindenki a főtéren van, ma van a Földanya ünnepe. Nem volt nehéz észrevétlennek maradnom a részeg tömegben. Reggelig észre sem fogják venni, hogy eltűnt pár cuccuk, addigra pedig remélhetőleg már messzire járunk innen. - Válaszolok hátat fordítva nekik. Nem igazán vagyok hozzászokva, hogy félmeztelen férfiakat lássak. 
Percekkel később aztán kiderül, hogy melyik öt katonára illenek leginkább az elemelt holmik, s így készen állunk, hogy tervünk következő fázisába lépjünk.

Sziasztok!
Nem fogok kifogásokat gyártani azért, mert megint nem tudtam időben hozni a részt, de azt mindenképp szeretném elmondani, hogy, ha egyszer félbehagynám a történetet (bár ilyet sosem tennék), akkor szólnék róla és nem csak úgy abbahagynám. Szóval, ha esetleg hetekig nincs rész, az nem azt jelenti, hogy már nem is lesz, hanem azt, hogy nincs időm.
Boldog nyuszit mindenkinek! :)