2017. október 14., szombat

30. szabály: Ne add fel!

A látottak olyannyira sokkoltak, hogy csak akkor eszméltem fel, mi történik velem, mikor behajítottak egy cellába és kattant a zár mögöttem. A tömlöc sötét volt, hideg és büdös és, ha jól hallottam, patkányok szaladtak szét ijedten érkezésemre.
   - Miért? - mindössze ezt az egy kérdést tettem fel, mikor felálltam - ami elég nehezen ment hátrabilincselt kezekkel - és az elégedetten mosolygó nővérem felé fordultam, aki elárult.
   - Hogy miért? Ugyan már, ennél azért okosabbnak hittelek Arabel - mondta lenézően. - Nekem kellett volna Madivia királynőjének lennem, de te lettél a kiválasztott, érted volt oda mindenki. Pedig semmivel sem vagy jobb, vagy több nálam - áradt a gyűlölet minden egyes szavából, a tekintetében pedig őrület látszott. Hihetetlen, hogy ezt mindeddig észre sem vettem. A nővérem beleőrült a hatalom iránti vágyába és nekem mindeddig fel sem tűnt. - Így hát úgy döntöttem, hogy szövetséget kötök Arezouval. Elmondtam neki, hogy mely titkos járatokon juthat be a palotába és hagytam, hogy megölje a családunkat, én pedig nem egy, hanem két ország királynőjévé váltam. - Azt hittem már semmivel sem tudna meglepni, de most sikerült. Sosem gondoltam volna, hogy már akkor is a bitorló oldalán állt, mikor az eljött az otthonunkba és feldúlta azt, az országunkkal egyetemben. - Minden jól ment, amíg meg nem jelentél és el nem kezdtél szervezkedni, de most már te sem jelentesz veszélyt. Diego halott, a kis lázadó sereged könnyűszerrel vissza fogjuk verni, holnap pedig titeket is kivégeznek, így egyetlen törvényes örökös vagy lázadó sem marad.
Még mielőtt megkérdezhettem volna, hogy mit jelent a többes szám, elhagyta a várbörtönt. Nem fogok hazudni, elég ijesztő volt a hely. Mindenfelől emberek nyöszörgését lehetett hallani és a sötétség egyáltalán nem segített abban, hogy egy kicsit is jobban érezzem magam. 
Mindez csak arra volt jó, hogy eszembe jussanak a néhány perccel ezelőtt történtek és újra éljem Diego halálát. Nem tudtam elhinni, hogy meghalt. Több ideje volt mellettem, mint az igazi apám, ő tett azzá, aki voltam. Mindent tőle tanultam, ami a túléléshez kellett. Hogy fogom elmondani a feleségének, hogy nem voltam elég elővigyázatos és emiatt a férje halott? Ha nem vakított volna el, hogy Amedia a nővérem, ha nem bíztam volna meg benne csak azért, mert ugyan az a vér folyt az ereinkben, most nem lettem volna itt és Diego sem fulladt volna saját vérébe a szemeim előtt. Alekseinek végig igaza volt, túl naiv voltam. De most már nem adhattam fel, nem hagyhattam, hogy bácsikám halála hiábavaló legyen.
Nyilvánvaló volt, hogy ki kellett jutnom, de nem hamarkodhattam el a dolgot. Simán átsétálhattam az ajtókon, sőt, akár a falakon is, de valahogy Arezou közelébe kellett jutnom, hogy megölhessem. Csak a legvégső esetben használtam volna a képességemet arra, hogy átjussak az őrein, mert nem akartam, hogy mindenki megtudja, mi a képességem. Ha pedig túl korán - még azelőtt, hogy lenne egy tervem - szököm meg a börtönből és észreveszik, hogy eltűntem, még nehezebb dolgom lesz. 
Gondolataimat végül léptek zaja zavarta meg. Először úgy gondoltam, hogy újabb rabot hoztak, aztán meghallottam az egyikük hangját és tudtam, hozzám jönnek.
  - Bizonyítékot akartál, hogy nem a vesztes oldalt választjátok, ha mellém álltok, hát itt a bizonyíték - mondta a bitorló, majd egy fáklyát dugott át a rácsokon, hogy az megvilágítson engem. Nem tudom mióta lehettem a cellában, de éppen elég ideje ahhoz, hogy a fény miatt el kelljen takarnom szemeimet. Mikor végre megszoktam a fényt, Alekseiel néztem farkasszemet. Úgy láttam megdöbbentette, hogy ott látott, de gyorsan rendezte arcvonásait, s hamarosan közömbös tekintettel nézett vissza rám.
  - Mégis miféle bizonyíték egy megszeppent kislány? - kérdezte ridegen.
  - Ő itt Arabel Alarcón, Madivia jogos uralkodója - jelentette ki elégedetten a bitorló.
  - Mégis miért hinném el neked, hogy ez a lány az elveszett hercegnő?
  - Mutasd a jeled! - dörrent rám Arezou. Nem tudom mit hitt, de ő sem gondolhatta komolyan, hogy majd teszem, amit mond. Helyette inkább dühödten néztem rá és leköptem. Erre azonnal feldühödött és utasította a csicskásait, hogy mutassák meg a jelemet. Három őr jött be a cellámba és hiába próbáltam ellenállni, hátra bilincselt kezekkel esélyem sem volt. Könnyűszerrel fogtak le és húzták félre a ruhámat, hogy felfedjék a bal kulcscsontom alatt található szimbólumot.
  - Hogy sikerült elkapnod? - érdeklődött Aleksei, tekintetét még mindig rám szegezve. Azt hiszem üzenni próbált valamit, de nem érdekelt, mély undort éreztem iránta és hagytam, hogy ez kiüljön az arcomra.
  - Ellenem szervezkedett, a társait még nem találtuk meg, de csak idő kérdése. Napkeltekor kivégeztetem, utána pedig létrejöhet szövetségünk - jelentette ki, majd elindult vissza, ki a börtönből. Ezek szerint Kiryl még időben eltűnt. Ha sikerült volna elkapniuk, akkor arra is rájöttek volna, hogy a mosciaiak két oldalra játszanak, vagy, ha arra nem is, de legalább arra a következtetésre biztosan eljutottak volna, hogy nekem segítenek és most ők is egy cellában rohadnának, vagy halottak lennének.
Ha eddig volt is egy részem, amely nem akarta elhinni, hogy elárultak, most minden kétségem elszállt. Aleksei meg sem próbált segíteni, a füle botját sem mozdította értem. Nem számíthattam a segítségükre és időm sem maradt további tervek kiötlésére, így hát egyszerűen kisétáltam a cellámból és megindultam a kijárat felé.
Egyetlen őrt sem láttam a tömlöcben, gondolom csak kint az ajtónál voltak, mivel senki sem tudott volna kulcsok nélkül kijutni a cellájából, persze engem leszámítva. Ez pont kapóra jött nekem, elég, ha nem az ajtón távozom, hanem valamelyik falon keresztül és észre sem veszik, hogy eltűntem, amíg értem nem jönnek, hogy a kivégzésemre vigyenek.
  - El, te vagy az? - hallottam, mikor elsétáltam az egyik különösen büdös cella előtt. A megszólításra ledermedtem. Biztosan csak összetévesztett valakivel - nyugtattam magam - lehetetlen, hogy ő legyen az, hiszen meghalt. - Nézz rám El, fordulj felém! - mondta a mély férfihang.
Megtettem, amit kért, felé fordultam. A férfi a rácsokhoz tapadva, kezét felém nyújtva állt velem szemben. Magasabb volt nálam, hosszú, sötét haja és szakálla volt, de többet nem láttam a fény hiánya miatt. Viszont annál többet éreztem, a lelkem mélyén tudtam, hogy ki ő. Egyetlen egy ember volt a világon, aki így hívott, de nem akartam elhinni, nem mertem elhinni.
  - Santiago? - kérdeztem végül vékony hangon.
  - Igen, én vagyok az El, Santiago - mondta még mindig felém nyújtott kézzel, de nem foglalkoztam vele. Berontottam a cellájába és magamhoz szorítottam. A döbbenet miatt először csak sóbálványként állt, majd ő is körém fonta karjait és olyan szorosan ölelt magához, hogy szinte már fájt.

Következő rész: 10.28.

2017. szeptember 30., szombat

29. szabály: Bárki bárkit elárulhat! 2.0

Egész nap úgy jártam fel, s alá a kastélyban, mint egy agy mosott zombi. A külvilágból alig fogtam fel valamit, mert csakis Diegora és Amediára tudtam gondolni. Aggódtam, hogy még azelőtt elbukunk, hogy bármit is megpróbálnánk tenni. Ez volt az utolsó esélyünk és ebből adódóan a legmeggondolatlanabb terv is, amelyet valaha megkíséreltünk végrehajtani.
Reggel, mikor felvittem nővéremnek a reggelijét, megkérdeztem, hogyan tervezi bejuttatni a bácsikánkat, de szégyenkező tekintettel csak annyit felet, jobb, ha nem tudok róla. A választól cseppet sem éreztem magam jobban, de tudtam, hogy valószínűleg igaza volt, mert, ha sejtettem volna, mit kell tennie, akkor talán lefújtam volna az egészet.
  - Kedvesem, mi a baj? - kapott el egyszer Kiryl, mikor véletlenül már többedjére nekimentem valakinek munka közben.
  - Semmi, csak kicsit szétszórt vagyok - próbáltam kikerülni, de nem engedett, inkább még közelebb vont magához.
  - Mit rejtegetsz előlem? - kérdezte miközben úgy nézett rám, mintha a lelkemig látna. Nem akartam beszélni vele, nem bíztam abban, hogy el tudom rejteni előle érzelmeimet. Annyira erős volt bennem a vágy, hogy megosszam vele aggodalmaimat, de tudtam, nem tehetem. Nem ugyan azon az oldalon álltunk, s ez megmérgezte barátságunkat, már ha valaha is barátok voltunk egyáltalán.
  - Én csak... csak kezd túl sok lenni ez az egész, nem tudom meddig bírom még. Ez a dolog lassan túlnő rajtam és képtelen vagyok kezelni - mondtam halkan, hogy mások ne hallják, de elég homályosan fogalmaztam ahhoz, hogy, ha mégis hallja valaki, akkor ne tűnjön túl furcsának, és Kiryl is úgy értelmezhesse, ahogy akarja.
  - Nehogy szétess most nekem, amikor már a célegyenesben vagyunk. Pár nap és véget ér ez a rémálom, kérlek, tarts ki addig - már majdnem elhittem neki, hogy a győzelmünkről beszél, aztán eszembe jutott, hogy legfeljebb arról beszélhet, hogy a bitorlóval megöletnek engem, ők pedig megölik a bitorlót. Persze, véget ér a rémálom számomra, mivel túlságosan halott leszek ahhoz, hogy legyenek álmaim, akár rosszak, akár jók.
  - Ettől aztán tényleg nagyon megnyugodtam - gúnyolódtam. Látszott az arcán, hogy megdöbbentette gúnyolódásom, ezelőtt még nem igen fordult elő, hogy ellenséges lettem volna vele, legalább is azóta biztosan nem, hogy "összebarátkoztunk". De nem tehettem róla, nem bírtam megjátszani, hogy minden olyan, mint mielőtt még megtudtam az igazságot. Még mielőtt bármit is mondhatott volna, kiszabadultam szorításából és folytattam a munkát, de ahogy egyre távolabb kerültem tőle, éreztem magamon vizsgáló tekintetét.

**
Az órák csiga tempóban vánszorogtak tova, s mire eljött a vacsora idő, én már kész idegroncs voltam. Sosem rágtam a körmeimet, de most tövig voltak tépve, s a hajam sem úszta meg sértetlenül a feszültséggel eltelt hosszú órákat. De végre elérkezett az idő, hogy felmenjek a nővérem szobájába, végre nem kellett tovább tétlenül várakoznom.
Ahogy igyekeztem elhagyni a konyhát - kezemben az alibiként használt teával - Kiryl megint utamat állta. Próbáltam kikerülni, de nem hagyta, csak mérgesen nézte próbálkozásaimat.
  - Tervezel valamit, igaz? - vont kérdőre.
  - Nem értem, miről beszélsz - tagadtam, s közben azon törtem a fejem, hogyan szabaduljak meg tőle feltűnésmentesen.
  - Hazudsz, de nem értem miért. Szövetséget kötöttünk, barátok vagyunk, mégsem kéred a segítségem. Miért? - szegezte nekem a kérdést. Nem sokon múlt, hogy keserűen felnevessek.
  - Barátok? Mármint olyan barátok, akik segítenek a másikon és nem szúrják hátba egymást? Ez jó, de tudod elég pofátlanság, hogy ezt pont te mondod nekem - szégyelltem magam amiért nem tudtam tartani a szám, Diego nem erre tanított.
  - Mégis miről beszélsz? - értetlenkedett. Elismerem, kitűnően színészkedett.
  - Semmiről, csak engedd végre, hogy végezzem a munkám - mondtam, s közben ismét megkíséreltem kikerülni.
  - Nem, amíg meg nem magyarázod, amit mondtál.
  - Vagy elengedsz, vagy leleplezem az egész konyhai személyzet előtt, hogy ki vagy - fenyegettem meg. Csak azért tettem, mert már úgy is mindegy volt. Nem tud olyan gyorsan kapcsolatba lépni Alekseiel, hogy bármit is tehetnének a ma esti terveink ellen, tehát mindegy volt, hogy még mindig azt hiszi bedőlök nekik, vagy tudja, hogy lebukott. 
  - Nem tennéd meg - mondta hitetlenkedve.
  - Ó, dehogynem és ezt te is nagyon jól tudod - tényleg tudta, mert nem akadékoskodott tovább, elállt végre az utamból.
Most, hogy már nem akart feltartóztatni, egy pillanatig sem haboztam, azonnal indultam is tovább. Igyekeztem nem túl gyorsan menni, hogy ne keltsek feltűnést, de nagyon nehéz volt visszafognom magam. Bár azt nem tudom miért, mert attól, hogy én a szobában várakozom még nem lesz könnyebb Amediának bejuttatnia a nagybátyánkat a kastélyba. De menni fog neki, ebben az egyben biztos voltam. A nővérem már gyermekkorunkban is mindig elérte azt, amit akart, most sem lesz másképp, nem lehet másképp.

**
Már több, mint egy órája várakoztam és fogalmam sem volt róla, meddig bírom még ép elmével. Az ablak előtt sétáltam fel, s alá miközben folyamatosan azt motyogtam, hogy "minden rendben lesz, minden rendben lesz". Rendben, talán már nem is volt olyan ép az elmém. Egy bolond vajon tudja magáról, hogy bolond? Vagy éppen attól féleszű, hogy ő azt gondolja, teljesen normális a viselkedése? Az Istenekre, ha eddig még nem történt meg, Chakwaina most biztosan megbánta, hogy születésemkor megjelölt, amiért ilyen, ide nem illő gondolatok törnek rám ebben a pillanatban.
A teljes elmebajtól végül az ajtó nyitódása mentett meg, mire azonnal oda kaptam tekintetem. Először Amedia lépett be, majd rögtön utána Diego bácsi követte, én pedig megkönnyebbülésemben alig bírtam visszatartani könnyeimet. Mindkettejükön sérülések után kutattam szemeimmel, de egyikőjükön sem láttam egy karcolást sem, legalább is olyat nem, ami a kastélyba jutás közben keletkezett volna. Vizsgálódásom befejeztével Diego kitárta karjait én pedig habozás nélkül fogadtam hívását és rávetettem magam. A kocsmában a feltűnés elkerülése végett nem ölelhettem meg, de most semmi sem állíthatott meg.
Olyan volt, mintha hazatértem volna, biztonságban éreztem magam. Tudtam, most, hogy már itt van, semmi baj sem történhet. A bitroló hamarosan halott lesz, a népem pedig szabad.
  - Minden rendben ment? - kérdeztem a biztonság kedvéért.
  - Igen, a nővéred könnyedén bejuttatott a falakon belülre - mondta miközben kibontakozott ölelésemből, de kezeimet továbbra is kezei között tartotta. - Már csak Arezout kell elin... - folytatta, de befejezni nem tudta, mert egy kés jelent meg torkánál majd hasította fel azt.
Annyira hirtelen történt az egész, hogy reagálni sem tudtunk. A vére rám fröccsent, ő pedig a torkát szorongatva esett térdre. Azonnal utána kaptam, s én is a torkára szorítottam kezemet, hogy enyhítsem a vérzést, de hiába.
  - Ne, ne, ne, ne, ne... nem halhatsz meg, nem teheted! - sikoltottam. Próbált mondani valamit, de nem tudott, mert a saját vérében fuldoklott egy undorító, gurgulázó hang kíséretében. - Kérlek, maradj életben, kérlek! - könyörögtem. De tehettem bármit, mondhattam bármit Basit már eldöntötte, hogy magával viszi birodalmába. Diego örök időkre eltávozott, én pedig a testére borulva zokogtam. 

Következő rész: 10.14.

2017. szeptember 16., szombat

28. szabály: Az idő senkinek sem kedvez!

Visszafelé, a kastélyba vezető úton, Kiryl szerencsére nem kérdezősködött, megértette, amikor azt mondtam neki, hogy majd a szobánkban megbeszéljük, kivel és miért kellett itt találkoznom. Tudta, hogy kockázatos volna az utcán megbeszélnünk bármit is. Addig legalább volt időm végiggondolni mindazt, amit a nagybátyám osztott meg velem. Az igazság mindent más megvilágításba helyezett. Most vált világossá, hogy miért nem bízott Aleksei a nővéremben. Tudta, hogy ő lebuktathatja, ezért azt akarta, hogy eltávolodjak tőle, hogy hitelét veszítse előttem. De elszámította magát, mert senki sem tudta volna megingatni a nővérembe vetett bizalmamat.
Nem tudtam elhinni, hogy ilyen könnyen bedőltem a színjátékuknak. Eljátszották, hogy törődnek velem, hogy barátként tekintenek rám és nekem ennyi elég is volt ahhoz, hogy megbízzam bennük. Azt hittem ennél okosabb vagyok, de most kiderült, hogy nem. Istenek, hogy milyen ostoba kislánynak tarthattak engem, és teljes mértékben igazuk is volt. Azt tudtam, hogy Nicolay biztosan meg akarja szerezni a trónomat, de azt hittem annyival megelégszik, hogy a felesége lettem, nem gondoltam, hogy el akar tenni láb alól, ami egyébként teljesen értelmetlen volt, mert, ha meghaltam volna, akkor egy másik, Chakwaina által választott személy került volna a trónra. Sosem az eszéről volt híres, de nem gondoltam, hogy ennyire logikátlan. Az pedig végképp eszembe sem jutott, hogy nem egy, hanem rögtön két ország uralmát is át tervezte venni. Persze volt értelme, ha hagyja, hogy meggyengítsük egymást, neki már csak be kellett sétálnia a trónterembe és koronát kellett tennie a fejére, de uralkodása nem tartott volna sokáig a fentebb említett ok miatt.
Egyedül úgy kerülhettük el terveinek sikerét, ha még azelőtt megöljük Arezout, hogy létrejöhetne a megállapodás és Kayt ültetjük a trónra, Nicolayt pedig sarokba kellett szorítanom valamivel. Az egyezségünk szerint nem ölhettem vagy ölethettem meg anélkül, hogy viselnem kellett volna az esküszegés következményeit, de szerencsére ő sem tehette meg velem. Persze mindez egyáltalán nem számít, mert ő módot talált rá, hogy parancs kiadása nélkül ölessen meg. Nekem is ezt kellett tennem, ha le akartam győzni.

Szerencsére Diegonak már volt egy terve, így nem egyedül voltam kénytelen szembenézni a problémával, amit magamnak okoztam. A kocsmában elmondott mindent, s nekem már csak annyi volt a dolgom, hogy segítsek neki a kivitelezésben. Amediára is szükségünk volt, hogy véghez vigyük, de nem aggódtam miatta, biztos voltam benne, hogy segíteni fog nekünk. 
Végül túl hamar érkeztünk vissza, s nem tudtam tovább húzni a beszélgetést. Ha tehettem volna, elhalasztom a beszélgetést, hogy gondolkozhassak még egy ideig, de nem lehetett, mert Kiryl várta, hogy elmeséljem, mi történt a kocsmában.
  - Elmondod végre vagy lessük még egymást egy ideig? - kérdezte, mikor már egy ideje csak kínos csendben figyeltük egymást a szobánkban állva.
  - Sajnálom, én csak... - kerestem a szavakat, hogy még véletlenül se csússzon ki a számon olyan, amit nem akartam, hogy megtudjon. - A bácsikám volt az, aki odahívott és amikor utoljára láttam őt életveszélyben volt, most pedig egészséges és hatalmas kő esett le a szívemről. Szóval sajnálom, hogy várnod kellett a magyarázatra, nekem csak kellett egy kis idő, hogy felfogjam, ez tényleg a valóság és nem csak egy vágyálom.
  - De hiszen leveleztél vele, nem? Tudtad, hogy életben van - mondta értetlenül.
  - Igen, de azt hiszem mindeddig nem hittem el, hogy tényleg jól van.
  - Nos, örülök, hogy a nagybátyád jól van, de miért akart találkozni ahelyett, hogy megírta volna levélben, amit akar? - kérdezte.
  - Most, hogy az ellenség falain belül vagyunk veszélyes lett volna levelet küldenie és meg akart bizonyosodni arról, hogy jól vagyok. Tájékoztatott az embereink helyzetéről és, hogy minden a tervek szerint halad. Mindhárom munkatáborból sikerült kiszabadítani az embereket, s bár meglehetősen rossz állapotban vannak, harcolni fognak értem - figyeltem arca minden rezdülését, hátha észreveszek rajta valami árulkodó jelet, amit eddig nem, de most is ugyan olyan volt, mint mindig: tekintete kedves volt és úgy tűnt érdekli, jól vagyok-e. Az árulásában az volt a legrosszabb, hogy még mindig elhittem, törődik velem annak ellenére, hogy tudtam, nem így van. 

**
  - Minden rendben? - kérdezte Amedia aggodalmaskodva, rögtön azután, hogy beléptem a szobájába reggelijével. - Gondterheltnek tűnsz - reméltem, hogy sikerült elrejtenem gondolataimat mások elől, de ezek szerint csúfosan kudarcot vallottam.
  - Kiderült, hogy néhány személy, akit a szövetségesemnek hittem, elárult - mondtam csalódottan, mire ijedten, tágra nyílt szemekkel nézett vissza rám.
  - Bi-biztos vagy ebben? - az arca fehérré vált, mint a hó.
  - Igen, és éppen ezért segítened kell nekem. Nem akartalak bevonni a harcba, de nincs más választásom, csak benned bízhatom ezen falak között. Mit mondasz, segíteni fogsz? - reménykedve néztem rá, sejtettem, hogy mit fog válaszolni, de biztos nem lehettem benne és megértettem volna azt is, ha nemet mond, hiszen évek óta el kellett viselnie Arezou kegyetlenségét, ezért érthető lenne, ha félne szembeszállni vele.
  - Persze, hogy segítek, csak mondd meg mit kell tennem. Bármire hajlandó vagyok, hogy újra otthon lehessek. De mondd, mennyire súlyos a helyzet? - őszinte választ várt, de nem voltam benne biztos, hogy tudnia kellene róla, ha megsejtené, hogy súlyos a helyzet lehet, hogy nem merne szembeszegülni a bitorlóval. Nem szívesen csaptam be a saját nővéremet, de az ő bátorságán múlott országunk sorsa, ezért nem kockáztathattam.
  - Nem mondom, hogy nincs kihatással az erőviszonyokra, mert a helyzet nem túl rózsás, de a segítségeddel helyre tudjuk hozni és hamarosan hazatérhetünk, együtt - szépítettem a dolgokon, de tényleg hittem benne, hogy együtt képesek leszünk helyrehozni azt, amit elrontottam.
  - Rendben, miben tudok a segítségedre lenni? - tette fel a kérdést aggályok nélkül. Meghatott a tudat, hogy a nővérem bízott bennem annyira, hogy részletek nélkül is hajlandó volt segíteni.
  - Észrevettem, hogy nemrég megduplázták a palotaőrséget, így lehetetlen észrevétlenül bejutni. Abban kellene segítened, hogy Diego bácsi valahogy feltűnés nélkül átjusson az őrökön - mondtam.
  - Értem, azt hiszem menni fog, de nem lesz könnyű. Van más dolgom is?
  - Segítened kellene abban is, hogy közel tudjon kerülni Arezouhoz, hogy megölhesse - vártam, hogy mit reagál, de arca kifejezéstelen maradt.
  - Mikor? - egyetlen reakciója ez a kérdés volt.
  - Holnap - válaszoltam.
  - Ez őrültség, ennyi idő alatt, hogy készüljek fel? Tudod te milyen nehéz lesz becsempészni ide a bácsikánkat? Hát még, ha időm sincs a felkészülésre. Időt kell adnotok, különben lebukunk - háborodott fel jogosan.
  - Tudom, hogy őrültség, de kifutottunk az időből, most kell cselekednünk vagy végünk. Kockáztatnunk kell, mert inkább elbukom próbálkozás közben, minthogy ne tegyek semmit - tisztában voltam vele, hogy nehéz feladat elé állítottam, de a lehetőségeink elfogytak és csak abban bízhattam, hogy meg tudja oldani.
  - Igazad van, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ettől könnyebb megtenni, amit kérsz - mondta beletörődőn.
  - Tudom, és bár ne kellene ezt kérnem tőled, sajnálom.

Következő rész: 09.29.