2017. június 10., szombat

23. szabály: Tartsd életben a reményt, s ő is életben tart téged!

Ismeretlen madiviai katona szemszöge:

Esclavizar bányáiban még ebben a késői órában is hallani a rabszolgák kínokkal teli nyögéseit. A csákányok még mindig töretlenül vájnak a járatok falaiba, pedig mindenki átlépte már a végkimerülés határát. Az egyetlen dolog, ami tartja bennük a lelket, egy dal, melyet szüntelen énekelnek újra és újra, mert tudják, ha akár egy pillanatra is leállnak, akkor az őrök kíméletlenül megtorolják rajtuk a néhány másodperces pihenőt. 

Hová nem süt be napfény,
és a szénpor száll,
hol a veszély állandó
és a sötétség jár,
hová nem jut eső,
sem a nap sugara,
ez a fekete börtön,
ez itt a bánya.

Azért imádkozom,
ha a halál itt ér,
hogy a testemből legyen
majd szenes telér.

Akkor visszanézek,
ha Basit rám vár,
és szánom a rabot,
ki majd itt talál.*

Ez ment már kilenc éve és ő már csak tudta, hiszen az elsők között érkezett erre a pokoli helyre.
Ő és a társai keményen küzdöttek királyukért, de hasztalan volt, mert a bitorló lemészárolta az egész családot. A bajtársai legalább fele életét vesztette a sorsdöntő napon, a többiek pedig erre a szörnyű helyre kerültek rabszolgának. Egyszer próbáltak kitörni a bányából, de csúfos vereséget szenvedtek, és az azt követő megtorlás után mindenkinek elment a kedve egy újabb kísérlettől. Az elmúlt években rengetegen kerültek Esclavizarba, - addig bujkáló katonák és mindenki, akiről Arezou és emberei azt gondolták, hogy ellenáll neki, az sem számított, ha a vádlott nő vagy gyermek, - és a többség meg is halt pár hónapon belül a körülményeknek és az őröknek köszönhetően. Egyedül a katonák bírtak életben maradni nagy számban, mert ők erősek voltak és, ha nem is ilyen körülményekhez voltak szokva, de sokkal rosszabb dolgokat is túléltek, mint az odakerülő polgárok akármelyike. De ezen évek alatt ők is megtörtek a rabiga súlya alatt. Testüket sosem múló sebek borították, s az egykor büszke harcosok görnyedten jártak. A napot egyikük sem látta odakerülésük óta, hiszen a munkát napkelte előtt kezdték és napnyugta után fejezték be. 
Ez hiányzott neki a legjobban, a napfény. Bármit megadott volna azért, ha még egyszer utoljára láthatná a felkelő napot. De nem voltak téveszméi a jövőjét illetően, tudta, hogy sosem hagyja el élve a helyet, mégsem volt hajlandó véget vetni az életének, mert valami legbelül arra sarkallta, hogy tartson ki, csak még egy kicsit, így hát ezt is tette. Várt és várt, nem tudta, hogy mire, de azt igen, hogy végül megéri majd.
**
Egy hangos kürt jelzésével elérkezett végre a munkanap vége. A rabok egymás mögé sorakozva várták, hogy az őrök engedélyt adjanak és elindulhassanak letenni szerszámaikat és lefekhessenek végre és álmaikba menekülhessenek a valóság elől.
De nem jött az engedély, s a rabok értetlenül figyelték ahogy az őrök sorra hagyják el helyüket és hagyják magukra foglyaikat. Majd nem is olyan messziről zúgolódás hangjait lehetett hallani. Az emberek tanácstalanul néztek egymásra, hátha valaki tudja, mi folyik a bányán kívül, de senki sem adott választ a fel nem tett kérdésre. A moraj egyre hangosabb lett, s a megtört katona nemsokára úgy vélte, hogy egy csata zajait hallják éppen. Nem értette, hogyan lehetséges ez, ki harcolna a megszállók ellen, de lelkében új remény éledt. Talán ez lesz az, amiért az ösztönei azt súgták, tartson ki a végsőkig.
Hallotta, hogy valaki ordít valamit, mire hangos üdvrivalgás volt a válasz a rabok részéről, de túl messze volt ahhoz, hogy megértse, miért örülnek ennyire az emberek. Az idegen, aki a hírt hozta egyre közelebb ért és egyre többen csatlakoztak az üdvrivalgókhoz, s az emberek, kezükben a csákányokkal és egyéb eszközeikkel, megindultak kifelé a bányából. Aztán végre elég közel ért a hírhozó ahhoz, hogy ő is megértse, amit kiabál.
  - ARABEL KIRÁLYNŐ ÉL ÉS FELSZABADÍT TITEKET! HARCOLJATOK!
Ordította újra és újra, ahogy haladt egyre mélyebbre a bányában. A katona most már minden kétséget kizárólag tudta, hogy ez volt az, amire várt, ezért nem volt képes véget vetni az életének. A királynője él és az ország végre ismét szabad lesz, ő is szabad lesz, mert Arabel harcolni fog értük. Így hát nem teketóriázott tovább egy pillanatig sem, megragadta csákányát és újult erővel rohant a kijárat felé.
Sötét volt odakint, csak a fáklyák lángja adott egy kevés világosságot. Szemei előtt egy hatalmas, véres csata bontakozott ki. Mindenki harcolt, még akkor is, ha a fáradtságtól alig bírták megemelni tulajdon karjaikat. A rabokon kívül nemesek is harcoltak és mosciai katonák is, de senki sem törődött azzal, hogy mi lehet az okuk arra, hogy segítsenek rajtuk, egyszerűen csak örültek a ténynek, hogy van segítségük.
A tehriai katonák túlerőben voltak, de fele annyira sem voltak elszántak, mint a madiviaiak és szövetségeseik. A katona már kilenc éve nem harcolt, de most is úgy ment, mint egykoron. Az egyik rohadék éppen egy fegyvertelen női rabszolgát akart leszúrni, mikor odaért és a hátába állította csákányát, ezzel megmentve a nőt a fájdalmas haláltól.
  - Azonnal meneküljön, amilyen gyorsan csak tud. - Ordította a nőnek, majd ott is hagyta, hogy folytathassa a harcot szabadságukért.
Az órák teltek és a megszálló katonák száma csökkent, de az életben marad rabok is kevesebben voltak már életben, mint a csata kezdetekor. A madiviai katona mindeddig hősiesen harcolt, de végül a kimerültség győzött és egyre lassabb lett. Így történt az is, hogy az egyik szúrást nem tudta kivédeni, s az gyomron találta. Az ellenfél megcsavarta benne a kardot, majd kirántotta és otthagyta őt. Tágra nyílt szemekkel meredt maga elé, majd térdre rogyott, s onnan a földre dőlt. Kínzó fájdalmat érzett hasában és tudta, eljött számára a vég. Nem akart meghalni, látni akarta királynőjét és azt is meg akarta élni, hogy országa újra szabad legyen. Ugyanakkor mégis boldog volt, mert úgy halhat meg, hogy a királynőéjért harcolt és ennél becsülettel telibb halált el sem tudott volna képzelni.
Érezte, hogy szívverése egyre lassul, légzése egyre felületesebb, a vérveszteség miatt pedig fázni kezdett. A hangok lassan megszűntek számára, mert már csak lassú haldoklására tudott figyelni. Érezte, hogy Basit már a közelében jár.
Aztán a figyelmét még megragadta valami utoljára: az ég egyre világosabb lett, s végül megpillanthatta a felkelő napot is. Az arcára mosoly ült, a lelkét végtelen békesség szállta meg, s a napra szegezett tekintettel hagyta el az élők világát.


*A dal az agymenők című sorozatban hangzott el, összesen két sorban változtattam egy kicsit, tehát minden jog a sorozat készítőit illeti.

Sziasztok! Köszönöm a türelmeteket! Most, hogy letudtam a vizsgáimat, igyekszem majd rendszeresen hozni a részeket. :)

2017. május 14., vasárnap

22. szabály: Koncentrálj célodra!

Aleksei szemszöge

Mindössze két napig tart lóháton az utunk a tehriai fővárosba. Utunkon minden egyes faluban és városban felfigyelnek ránk az emberek, kinézetünk miatt. Ha akarnánk sem tudnánk letagadni származásunkat, mivel a mi népünkön kívül senkinek sincs ilyen világos szőke haja, na meg a ruházatunk is nagyon különböző. Oh, Dhruva, hogy én mennyire örülök, hogy mosciainak születtem és nem kell olyan nevetséges göncökben járnom, mint ezeknek az embereknek.
A főváros kapujánál katonák várnak ránk, Arezounak egyelőre semmi nyoma. Úgy látszik nem tolta ki ide a képét, hogy köszöntsön minket. Egyszerű erőfitogtatás, azt akarja ezzel üzenni nekünk, hogy fontosabb dolga is van annál, mint, hogy minket fogadjon. Pedig akármennyire is próbálja titkolni, nagy szüksége lenne a segítségünkre, mivel a katonái csak addig tartanak majd ki mellette, míg teljesen ki nem üríti a kincstárat. A pénz az egyetlen oka, hogy kiállnak a hamis király mellett, mihelyst az elfogy, a katonák fel fogják kutatni a törvényes uralkodót és mellé állnak. Akkor majd pedig csakis a megállapodásunktól függ majd, hogy fenn tudja-e tartani uralmát vagy sem. Szóval a helyében nem nagyon fitogtatnám a nem létező erőmet.
A katonák végigkísérnek a szűk utcákon kíváncsi tekintetek kereszttüzében. Ahogy elnézem az ittenieket, a félelmet és sóvárgást a tekintetükben, rájövök, hogy ők sem szeretnék kevésbé eltüntetni a bitrolót országuk trónjáról, mint ahogy Arabel madiviáéról.
Mikor odaérünk a palotához, szolgálók jelennek meg és elvezetik lovainkat az istállóba, minket pedig a szállásunkra, hogy lemoshassuk magunkról az út porát mielőtt a királlyal találkoznánk. Arezou tán irtózik egy kis kosztól? Hát nem ő is katona volt mielőtt királya ellen fordult? Úgy látszik az elmúlt évek alatt igencsak elszokott a katonaléttől, de nem is baj, ezzel csak a mi dolgunkat könnyíti meg.
A lakrészem hatalmas és nagyon csicsás. A falak tele vannak aggatva aranykeretes festményekkel, a szőnyegek pedig valami nagyon puha és pelyhes anyagból vannak. Még a az asztal és a székek is arannyal vannak bevonva. Ennél undorítóbbat még életemben nem láttam. Legalább is ez a meggyőződésem egészen addig, míg meg nem látom a fürdőkádat. Először is hatalmas, simán elférne benne három ember is, másodszor ez is mivel, ha nem arannyal van bevonva?! Most komolyan, a népe az éhhalál szélén van és nem volt mire elszórni ezt a rengeteg pénzt? Undorító az egész, úgy ahogy van. Alig várom, hogy hazatérjek az egyszerű otthonomba, egy olyan országba, ahol a fényűzés helyett fontos dolgokra költjük javainkat.

Körülbelül egy órával később értünk jönnek, hogy a király színe elé járulhassunk. Minden sarkon fegyveres őrök ácsorognak, s én nem tudom, hogy ez mind a mi "tiszteletünkre" van így vagy egyébként is paranoiás a trónbitorló, nem mintha ne lenne rá oka. Egyébként a folyosók is ízléstelenül tele vannak dísztárgyakkal. Hánynom kell a képmutatástól, ami itt folyik. Inkább nem is nézelődök tovább, hanem az előttem sétáló inas hátára szegezem tekintetem.
Arezou a trónon terpeszkedve vár ránk. Az igazat megvallva nem így képzeltem el. Azt hittem idősebb és, hogy árad belőle a gonoszság, de nem így van. Alig pár évvel lehet idősebb, mint a bátyám és bár elég számító tekintete van, nem tűnik gonosznak. Persze a látszat majdnem mindig csal. Testfelépítésén meglátszik, hogy mielőtt király lett katona volt, mivel elég izmos karjai vannak és az arcán is van egy jól látható sebhely.
  - Kedves mosciai barátaim, örülök, hogy épségben megérkeztetek hozzánk. - Felállt trónjáról és széttárt karokkal, hatalmas mosollyal az arcán mondta mindezt. Nagy erőfeszítésembe tellett, hogy forgassam szemem színpadiassága miatt.
  - Gondolom mennyire örülsz, biztosan véletlenül vezettél minket Basit erdejébe. - Nem szeretem a kétszínűséget és a mellébeszélést, ezért meg sem próbáltam úgy tenni, mint akit nem zavar a nekünk állított csapda. A széles mosolyt azonnal számító arckifejezés váltotta fel.
  -  Csak kíváncsi voltam valóban olyan jó katonák vagytok, mint hírlik, ezt nem róhatod fel nekem. - Mondta "ártatlan" tekintettel. - Be kell vallanom a teljesítményetek várakozáson felüli. Hatan túléltétek, pedig még soha, senki nem jutott ki az erdőből, aki nem viselt amulettet. - Hát, ha még tudná, hogy tizenketten jutottunk ki, mennyire le lenne nyűgözve. - És hol hagytátok a katonáimat, akiket a kíséretetekre küldtem a kikötőbe?
  - Megöltük őket, amiért csapdába csaltak. - Néztem őt kihívóan, hogy mer-e erre bármit is szólni, de nem mond rá semmi, másra tereli a témát.
  - Úgy döntöttem lakomát rendezek a tiszteletetekre holnap este, aztán később megismerkedhettek az udvarommal és rátérhetünk a tárgyalásra. - Tehát most jön a lekenyerezés, hogy kedvezőbb feltételekkel köthesse meg az alkut. Nem bánom, addig is több időnk lesz a tervünk kivitelezésére. 

Arabel szemszöge (néhány nappal később)

Már három napja dolgozunk a kastélyban pedig még alig egy hete érkeztünk a városba. A bejutás sokkal könnyebben ment, mint gondoltuk. Miután egy kis feltűnésmentes kérdezősködéssel megtudtuk, hogy a király szolgái hullanak, mint legyek, nem voltunk olyan hülyék, hogy önként jelentkezzünk, az túlságosan feltűnő, túlságosan gyanús lett volna. Ezért inkább elterjesztettük, hogy munkát keresünk és el is mentünk egy-két helyre próbálkozni csak úgy tessék-lássék, s íme az eredmény: a harmadik városban töltött napunkon jött egy szolgáló a palotából és munkát ajánlott. Most mindketten a konyhán dolgozunk és, mivel "házasok" vagyunk, egy külön szobát is kaptunk a szolgálók lakrészében.
A többiekkel még nem találkoztunk. Vagy nem jutottak még be, vagy teljesen más munkát kaptak, mint mi. Alekseijel és kíséretével pedig esélyünk sem volt találkozni, mivel konyhai szolgálók voltunk, akiknek még a konyhát sem volt lehetőségük elhagyni, nemhogy még fontos követek közelébe is kerülni. Egyelőre arra jutottunk Kiryllel, hogy várunk még pár napot, hátha változik valami, ha pedig nem így lesz, akkor egyik éjszaka kilopózunk lakókörletünkből és megkeressük Alekseit. Muszáj volt tartanunk egymással a kapcsolatot, különben a tervünk megbukik, velünk együtt.
Addig is próbáltam nyugodt maradni, de nem ment, a várakozás felemésztette minden idegszálamat. Éreztem, ha nem történik hamarosan valami, összeroppanok a hatalmas nyomás alatt. Elegem volt a semmittevésből és elegem volt abból is, hogy az országom már évek óta nem tett semmit az elnyomás ellen, ezért nekem kellett helyettük cselekednem. Nem igazságos, hogy én mindent feláldozok értük, ők pedig még csak meg sem próbálták keresni a családomat annak idején, egy szó nélkül elhitték, hogy mind meghaltunk. S ha mindez nem lenne elég, még bűntudatom is volt amiatt, hogy ilyen gondolatok jutnak eszembe saját népemről. Hiszen tudom, hogy ők nem harcosok, minden katonát munkatáborba küldtek és halálra dolgoztatták őket. Azoknak, akik maradhattak, esélyük sem volt Arezou seregei ellen. Így hát semmi jogom nem volt hozzá, hogy elítéljem őket, főleg, mivel az elmúlt kilenc évet én is bujdosással töltöttem, a kisujjamat sem mozdítottam a szabadságunkért.
  - Ha így folytatod le fogsz minket buktatni. - Súgja a fülembe Kiryl miközben hátulról átöleli derekam.
  - Sajnálom, csak máshol járnak a gondolataim. - Felé fordítom fejemet, mintha csak meg akarnám csókolni.
  - Koncentrálj Belle, különben mindent elveszítesz, amiért eddig küzdöttél. - Komoly tekintettel néz le rám, s tudom, hogy igaza van, össze kell szednem magam, nem most van itt az ideje az önsajnálatnak.
  - Igazad van, a küldetésre kell fókuszálnom. - Határozom el magam véglegesen.
  - Hé, gerlepár, nem azért vettek fel benneteket, hogy itt enyelegjetek. Munkára! - Utasít minket az egyik szakács, mire azonnal nekiállunk dolgozni. Én elkezdem pucolni a temérdek krumplit, míg társam a hatalmas rakás mosatlan tányérnak áll neki.
Egész nap gürcölünk, mindent megcsinálunk, amire utasítanak és mivel mi vagyunk az újak, minden alantasabb feladatot nekünk adnak. Mire végzünk a vacsora utáni mosogatással, teljesen ki vagyunk merülve. Személy szerint alig bírom visszavonszolni magam a szobánkba. Átöltözöm hálóruhába és Kiryl mellé dőlök az ágyba, aztán már fogalmam sincs semmiről, mert azonnal elnyom az álom. 

2017. április 23., vasárnap

21. szabály: Mielőtt bármit is tennél, légy biztos tervedben!

Eljött az ideje, hogy külön folytassuk utunkat. Hatan, köztük Aleksei, elmennek a bitorlóhoz, hogy megtegyék az ajánlatot, amiért ide utaztak, mi többiek pedig szétválva folytatjuk utunkat és igyekszünk majd beszivárogni a palotába, mint szolgálók.
  - Mindenki tudja a dolgát? - Kérdezte Aleksei, mire mindannyian bólintottunk. - Akkor indulás!
Mindenki elkezdte összeszedni a dolgait az utazáshoz, én pedig a tüzet tapostam el amiben a ruhákat égettük el. Nem akartunk semmilyen nyomot hátrahagyni, nem lett volna jó, ha bárki gyanút fogott volna.
  - Biztos, hogy jó ötlet különválnunk? Miért nem jössz velünk? - Vont félre a többiektől Aleksei.
  - Nyugi, megleszek és egyébként is elégettem már az előző ruháimat, semmiképp sem tarthatok veletek. Kiryl majd megvéd, ha bármi baj történne. - Tettem még hozzá, mikor láttam, hogy nem sikerült megnyugtatnom. Az elejétől kezdve ellenezte, hogy különváljak a mosciai delegációtól, de sikerült meggyőzni őt, hogy egy nő túlságosan feltűnő lenne tekintve, hogy mosciában nem igazán van a szülésen kívül más értékünk.
  - Rendben, de vedd fel velem a kapcsolatot mihelyst lehetséges. - Kérte még mindig aggódó tekintettel, s mivel eleve nem terveztem én sem másképp, beleegyeztem.
Mialatt beszélgettünk, a többiek végeztek is és indulásra készen álltak lovaik mellett. Először két álruhába bújt mosciai indult útnak, majd a küldöttség, aztán megint két álruhás, de ők gyalog mentek, mivel nekik nem jutott ló, s végül én és Kiryl következtünk. Mindannyian más útvonalon haladunk majd, így különböző időpontokban érkezünk a királyi városba, különböző háttér történettel.
  - Készen állsz az útra, kedvesem? - Kérdezte Kiryl, mire megforgattam szemeimet. Egy részem tudta, hogy csak viccel, egy másik részem pedig oda volt, mert soha senki nem szólított így, még szórakozásból sem és, ha jobban belegondolunk, ez elég elszomorító.
  - Tudod, még nem kell eljátszanunk a fiatal szerelmeseket. - Mondtam miközben felszálltam mögé a lóra.
  - Ne rontsd el a lelkesedésem, tetszik a gondolat, hogy elszöktél velem a családodtól, csakhogy a feleségem lehess. - Kacsintott rám egy pajzán mosoly kíséretében. Nos igen, azt fogjuk játszani, hogy a szüleink ellenezték a szerelmünket, ezért elszöktünk, hogy együtt lehessünk, most pedig munkát keresünk a palotában, hogy végre elkezdhessük közös életünket. Az igazat megvallva nekem is tetszik a gondolat, hogy ő a férjem, nem pedig Nikolay, azt hiszem sokkal jobban járnék ezzel a katonával, mint vele. Persze még jobban járnék valaki olyannal, akit szeretek és ő viszont szeret, de sajnos a valóságban egy szadista a férjem és ezen semmiféle ábránd nem változtat, akárhogy is szeretném. Bár talán, ha végre véget ér az országomért való harc, majd lesz valami ötletem, hogyan szabadulhatok meg a férjemtől, de addig még várnom kell. Egyetlen vigaszom, hogy addig látnom sem kell.
  - Hát jó, drágám, akkor induljunk új, boldog életünk felé - mentem bele a játékba mosolyogva, miközben átöleltem, hogy ne essek le a lóról útközben. Úgy néz ki tetszett neki a válaszom, mert kuncogva sarkantyúzta meg hátasunkat,, hogy elinduljon. - Mondd csak, tudtok ti egyáltalán tehriai dialektussal beszélni? - Érdeklődtem, bár már hiábavaló, ha nem tudnak, mivel a többieknek már nem tudnám megtanítani így, hogy szétváltunk. Engem még Kaysar tanított meg rá, amikor gyerekek voltunk, így könnyedén fog menni a beilleszkedés, de most aggódni kezdtem, hogy figyelmen kívül hagytuk ezt a fontos részletet.
  - Ne sértegess, Belle! Ne ülj már ilyen mereven, persze, hogy beszéljük a tehriai dialektust, ami azt illeti mind a nyolc királyságét. Még is milyen katonák lennénk, ha nem tudnánk bárhová beolvadni? Most nagyon mélyen megsértetted az érzéseimet - Mondta hüppögéssel fűszerezve.
  - Ne légy már ilyen ripacs, csak aggódtam, hogy maradt egy hatalmas lyuk a tervünkön. - Kezdtem védekező hangon. - Mondd csak, te nem félsz, hogy valami balul sül el és soha többé nem láthatod a családod?
  - Nem, mert így se, úgy se láthatom többé a családom - szomorodott el.
  - Miért? - Reméltem, hogy nem halt meg a családja és tapostam bele az érzéseibe a kíváncsiskodásommal.
  - A szüleim meghaltak, a húgaimat pedig azért nem láthatom soha, mert ha valakit tíz évesen kiválasztanak a király seregébe, az onnantól kezdve nem tarthatja a családjával a kapcsolatot. - Elszomorított a gondolat, hogy ennyire kegyetlenek a mosciai törvények és felháborított, hogy a gyerekeket már tíz éves koruktól besorozzák.
  - Hol vannak a húgaid? Vigyáz rájuk valaki? - El sem tudtam képzelni, hogy két lány túléljen egyedül abban az országban, ahol a nőket semmibe veszik. Reméltem, hogy van egy nagybátyjuk vagy nagyapjuk, aki vigyázott rájuk.
  - A palotában szolgálnak, amikor a szüleink meghaltak a nagy járványban, a nagynénénk magához vette őket és vigyázott rájuk, és ezért egész életemben hálás leszek Dhruvának. - Csókolta meg négy ujját és emelte az ég felé. Valami nem hagyott nyugodni, mikor megemlítette a nagy járványt, a két cselédlány képe ugrott be, akik a moscicai tartózkodásom alatt szolgáltak engem.
  - Hogy hívják őket? - Kérdeztem gyorsan, s szinte biztos voltam benne, hogy tudom a választ.
  - Az idősebbiket Ekaterinának és a fiatalabbikat Jelenának. - Válaszolta vágyakozó hangon. Nagyon hiányozhattak neki és biztos voltam benne, hogy bármit megadna azért, hogy találkozhasson velük. Akárcsak én azért, hogy még egyszer utoljára láthassam a családomat. Már alig emlékszem, hogyan is néztek ki, csak halvány kép maradt mindannyiukról. Alig néhány emléket tudok felidézni velük kapcsolatban és ez elkeserít. Szépen lassan eltűnnek emlékeim közül, s végül nem lessz, ki emlékezzen rájuk, én pedig végleg egyedül maradok. Akármit megadnék, hogy legalább egy percre újra láthassam őket, vagy akár csak egy ölelés erejéig, de számomra nincs remény. Viszont Kirylnek és a húgainak van és mindent el fogok követni, ami hatalmamban áll, hogy találkozhassanak egymással.
Ezek után csendben maradtunk. Nem akartam elmondani neki, hogy ismerem a testvéreit és hiú reménnyel táplálni, hogy segíteni tudok neki, mert ez egyáltalán nem volt biztos. Lehet, hogy én voltam a királyné mosciában, de egy percig sem áltattam magam azzal, hogy bármit is el tudnék érni ezzel. Nem, előbb ki kell eszelnem egy bombabiztos tervet, aztán megvalósítani és csak akkor szólni neki, amikor már semmi sem akadályozhatja meg a viszontlátást.